Köszöntő
a XXI. Országos Főépítészi Konferencia részvevőihez
Kecskemét, 2016. augusztus 24.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az idén megalapításának 50. évfordulóját ünneplő Magyar Urbanisztikai Társaság nevében köszöntöm Önöket, Titeket és általatok minden főépítészt és főépítészi munkatársat hazánkban és a szomszéd országokban.
Talán elmondhatom, hogy lassan-lassan már rutinos köszöntőjévé válok, váltam a főépítészi konferenciáknak, de az idén kissé zavarba hozott a címben jelzett három téma, e három ágnak a szerteágazó volta és sokrétűsége.
A szecesszió (art nouveau, Jugendstil, style liberty, stile floreale, Tiffany style) az építészetben rövid időszakot foglal el – a historizmus és a modern között -, és sokak szerint leginkább világkép. Világkép, amelyet az előző korok eszmerendszerétől és formavilágától való szakítás, a teljesen újat alkotni vágyás, a tömegtermeléssel szemben az egyediség keresése jellemez. A természeti formák gazdagságához, kifinomult rendjéhez való közeledés az építészeten túl a városépítésben is éreztette hatását. Ha nem is állítható egyértelműen, hogy a szecesszió városépítése a kertváros, de elég sok párhuzamos gondolat érhető tetten e két gondolati rendszerben. S nem feledkezhetünk meg a szecesszióval egy időben megfogalmazódott igényt a városok művészi alakítására (Vö. Camillo Sitte korszakos jelentőségű könyvét, a Városépítésről 1889. /Das Städtebau/).
A magyar szecesszió gazdagsága, alkotóinak munkássága ismert és elég jól dokumentált is, s ezekből a határon túlról is hallunk előadásokat. Engedjenek meg egy személyes mondatot: Aminek külön örülök, hogy a Komor Marcell –Jakab Dezső építészpáros két „városáról” is hallunk, Marosvásárhelyről – anyósom szülővárosáról -, ahol nagyszülei[1] egykori házának helyén áll ma a városháza, és Szabadkáról, ahol a két jeles építésznek szobra is áll, s ahol Kerekes Imre – a Savaria urbanisztikai nyári egyetem rendszeres látogatója – szakavatott vezetésével csodálhattuk meg a város gazdag építészeti örökségét.
E kor városépítészeti vonatkozásai kevésbé feltártak annak ellenére, hogy Nagy Gergely munkássága révén mind a Wekerle-telepet,[2] mind az egyéb magyar kertvárosokat ismerhetjük,[3] s Körner Zsuzsa könyveiből megismerhetjük a városszabályozás és a telepszerű lakásépítés korabeli eredményeinek egyikét-másikát.[4] De egyéb hatása feldolgozatlan, lényegében ismeretlen. Csak néhányan tudnak arról, hogy Zugló szabályozási terve 1917-ben a kertváros eszmeiségében fogant: csodálatos íves útvezetések, kettes és négyes fasorok, nagyvonalúan kanyargó lovagló és sétautak, majd’ városligetnyi park a Rákos-patak mentén, a Paskál fürdő környékén. Hogy mennyit látunk ma ebből: néhány érthetetlen ferde utat a kb. derékszögű utcarendszerben s egy-egy széles, íves, fásított útszakaszt (pl. a Bosnyák téri piac mögött).[5]
Az arányos fejlődéssel kapcsolatos gondolataimat megismerhették a szekció előzetes bevezetőjében. Aki ennél többre vágyik, azt örömmel látjuk a szekcióban (bár ez itt most nem a reklám helye).
Itt és most csupán Illyés Gyula Szófiában írt néhány sorát idézem, ahol nagyon tetszettek neki a kicsiny házak, egyszerű középületek:
„… mindegyik szerény
volt, de helyén volt, mint az a növény,
mely úgy nő, ahogy földje engedi,
mely táplálóját nem csikarja ki.
Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami
magánál többnek akar látszani!
Ne nagyra nézzetek, hanem igazra,
nem az oromra, hanem az alapra!
Hány „világváros”: tojás üres héja
s még több hány olyan, mint a felfútt béka!” (Szófia, 1947).[6]
Ma, amikor a fővárosban egyre-másra látnak napvilágot az eszement grandiózus ötletek, a felhőkarcolók építésének tébolya, nem lehet elégszer figyelmeztetni, hogy „a monumentalitás nem méret kérdése”, továbbá, hogy „a szellem kis helyen is elfér, sőt mintha ott jobban érezné magát” (Borsos Miklós: A toronyból).[7]
Az építészet jogáról szól a harmadik téma. Sejtésem szerint a jogszabályok csak részben tudják az építészet jogait leírni, szabályozni: pl. az építészet szolgáló szerepéről aligha tudnak hitelt érdemlően szólni. E tekintetben belső késztetésre van szükség, amit a sztárépítész, Massimiliano Fuskas a Velencei Biennálén így fogalmazott meg: „Kevesebb esztétikát, több etikát.” Nem bízom abban, hogy a települések értelmes fejlesztése településképi kérdés, hogy egy ilyen nevű törvénnyel rendezni lehet a szétzilált, alapjaiban elrontott tervezési és építési környezetet. Az BME Építészkarának egykori tanárát, Reischl Antalt idézve, nem lehet „vérbajt púderrel” gyógyítani. Az elmúlt évek jogalkotási őrülete (az engedélyköteles munkák szűkítése, a településrendezési szabályok nagymérvű figyelmen kívül hagyása, a külterületi lakásépítés bátorítása, értelmetlen engedmények tétele) után aggodalommal nézek a jogi tájékoztatás el. Csányi Vilmos humánetológus – Íme, az ember című összefoglaló művében – ezt írja: „Ha az építészek például nemcsak a geometrikus formák konstrukciójában lelnék örömüket, hanem azt is megtanulnák, hogy majdani lakóik milyen körülményeket élveznének igazán, talán más lenne a helyzet.”[8] Ő ezt a nagyvárosok és a lakótelepek problémáiról szólva vetette fel, de azt hiszem, hogy ez minden építészeti feladat esetében helytálló.
Még egy témáról mindenképp szót kell ejtenem, s ez a főépítészek feladata, szerepe. Van, aki abban látta ezt a szerepet, hogy a főépítész legyen a legjobb tervező, s ezt a működési területén bizonyítsa. Én merőben másképp látom, s a konferencia témáin végignézve, ezeket ajánlom megfontolásra. Az első: segítse elő a települések, településcsoportok, járások építészeti és települési értékeinek feltárását, bemutatását, közkinccsé tételét (mint tette ezt néhány főépítész Szilágyi Pistától Olajos Csabáig, Philipp Frigyestől Kiss Lajosig és Szemerei Mártáig, Tóth Zoltántól Orosz Bálintig). A második, hogy segítse a város vezetőit, politikusait (és nem kevésbé a lakókat, építtetőket és tervezőket) az arányos településfejlesztés értelmének felismerésében és alkalmazásában. Az idei Országos Urbanisztikai Konferencia polgármesteri megszólalásaiból kitűnt, hogy erőteljesen tudatosítani szükséges a politikusokban, hogy a településtervezés nem a létező szocializmus tévedése, hanem sokkal régebbi és nagyon szükséges tevékenység. A harmadik: ne a „szépség” legyen az egyetlen céljuk, hanem legalább annyira a működőképesség, az ésszerűség és a törvény előtti egyenlőség is.
Kívánok jó munkát e napokban, s az egész esztendőben!
Körmendy Imre
[1] Izmael Ferenc és Bocsánczy Anna, örmény származású kereskedők leszármazottai; az egykori házat Róth Miksa is megörökítette a lépcsőház üvegablakainak egyikén.
[2] Nagy Gergely (Szelényi Károly fotóival): Kertvárosunk, a Wekerle; Szelényi Ház Művelődési és Kiadói Bt., 1994.
[3] Szelényi Károly – Nag yGergely: Kertváros – építészet (Az angol példa Magyarországon); Magyar képek, 2008.
[4] Körner Zsuzsa – Nagy Márta: A városrendezési szabályozás története Magyarországon, Műegyetemi Kiadó, Bp., 2004. Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítés története Magyarországon 1850-1945, TERC Kft., Bp. 2004.
[5] Részletei tanulmányozhatók Körmendy Imre: Élhető települési táj – alapvetés c. tanulmányában. Megjelent: Élhető települési táj – Településépítészeti tanulmányok (szerk.: Körmendy Imre) c. kötetben, 4D Könyvek, BCE, Budapest, 2012. (29. lap)
[6] Illyés Gyula művei I. 278. lap, a Tizenkét nap Bulgáriában sorozatból, a Könnyek közt remény (1946-1948) ciklusból; Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982.
[7] Borsos Miklós: A toronyból, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.
[8] Csányi Vilmos: Íme, az ember – a humánetológus szemével. Libri Kiadó, 2015.
A települések arányos növekedése – Arányos fejlődés
„– A törvényszék… – És azzal mi bajod?
– Csak egy emelet… bezzeg nálatok!…
– Az akadémia… (A többi száz
épület közt egy kedves sárga ház)
– A múzeum… Nekem tetszett nagyon
ez is, az is, szobranje, múzeum,
állomás, posta; mindegyik szerény
volt, de helyén volt, mint az a növény,
mely úgy nő, ahogy földje engedi,
mely táplálóját nem csikarja ki.”
Illyés Gyula: Szófia
A szecesszió művészete erőteljesen a természet felé fordult,[1] mintáit, díszítéseit gyakran a burjánzó növényzettől kölcsönözte, sőt építészeti formanyelvére is hatással volt, elég itt csupán Gaudi híres alkotására, egyes művészettörténészek szerint építészetének összegzésére, a barcelonai Milà-házra utalnunk, ami mutatja „a természet és az építészet összeolvasztását”. „Beceneve”: Kőbánya (La Pedrera) is erre utal. Mások emlékeztetnek arra, hogy a katalán mester ihletője a katalánok szent hegye, a Montserrat volt/lehetett. E hely két szempontból is érdekes: egyrészt természeti különlegessége, másrészt ősi zarándokhely jellege miatt (ahol a katalánok országuk függetlenségéért imádkoznak évszázadok óta). Ez az az idő – a XIX. század vége, a XX. század eleje -, amikor Camillo Sitte a település művészeti vonatkozásit húzza alá, s eszméit sokan követik (Palóczi Antal 1903-ban, a Művészet c. folyóiratban az Erzsébet híd pesti hídfőjének átalakításán kéri számon a művészi jelleget).
Ha a településekre, mint élő organizmusokra tekintünk, akkor magától értető, hogy az élővilágban keressük párhuzamait, ősképeit (s mivel a települések helyhez-kötöttek, első sorban a növényvilágra érdemes figyelnünk). Az is világos azonban, hogy nem elégedhetünk meg a formai másolással (mint azt sokan az építészek közül teszik), hanem a belső törvényszerűségekre kell figyelmünket fordítanunk. Egyik alapvető jellegzetessége a növényvilágnak, hogy fejlődése, növekedése arányos. Vannak persze ellenpéldák: ilyen az óriási termés alatt ágait vesztő gyümölcsfa, a hatalmas virágzatába belepusztuló agavé, vagy a gomba termőtestének hirtelen megjelenése és növekedése. Az első kettőt nem kell magyarázni, hiszen világosan láttatja az aránytalan fejlődés öngyilkos hatását (Platón óta tudjuk, hagy valamit gyakran az ellentétéből ismerünk fel), a harmadik esetében arra érdemes figyelnünk, hogy a micélium, a földalatti szálak növekedése esetenként több évig fejlődve, naggyá nőve előzi meg a termőtest látványos növekedését (tehát csupán a mi szemünkben hirtelen és aránytalan).
A települések aránytalan növekedése más szempontból is érdemes figyelmünkre: az egy szempontra épülő helykiválasztás és fejlesztés igen sebezhetővé teszi e városokat és falvakat. Gondoljunk az Árpád-korban kijelölt megyeszékhelyekre – amelyek a védhetőség szempontjait vették figyelembe: ma sok közülük jelentéktelen falu (Zalavár, Somogyvár, Borsod, Zemplén, Szabolcs),[2] vagy a fekete-magyarok térítésére telepített kalocsai püspöki székhelyre (a magyar egyházi hierarchia második méltóságára), amely csupán egy kisváros létrejöttét eredményezte ezer év alatt. De gondolhatunk a mono-funkcionális ipari városokra is Ózdtól Komlóig, Ajkától Martfűig: egyetlen fejlesztő erejük megrendülésével a város is válságba kerül (távoli példák is léteznek, pl. Detroit milliós létszámvesztése). Ide tartozik/tartoznak a technológiai váltások miatt „feledésbe” merült Mezőhegyes és a természetvédelem miatt megrendült Hortobágy. Az előbbi a K.u.K. hadsereg lóállományának egyik bázisa,[3] Jenei Lajosnak, mint főépítésznek egyik működési területe. Hortobágy egyéb belterületei – a legtávolabbi 17 km-re fekszik a település központjától – (a védett területen megszűnt a művelés, ezért a 280 km2 nagyságú közigazgatási terület műveléséhez kiépült, s a központi belterülettől esetenként igen távol fekvő lakott helyek „feleslegessé” váltak) távol élők egészen értelmetlen helyzetbe kerültek.
Az aránytalanságok tovább folytathatók: a falucskára telepített „akadémia” meg nemzetközi versenypálya (szerencsére nem épült meg), a „semmire” alapozódó kaszinóvárosok terve, az egy ipari üzem működésétől függő településcsoport (Hollóháza és környéke), stb.
Ellene vethető az eddig elmondottaknak az új városok – Dunaújváros, Tiszaújváros – létrehozása: Pilinszky János figyelmeztet bennünket, hogy „az idő a városok maltere”, azaz, hogy ezek ténylegesen várossá váljanak, még a jövő feladata, titka. S még a „semmik vagyunk és minden leszünk” eszméjét hirdető állam is meglévő településekre (Pentelére és Szederkényre) építette az új városokat.
Egyes települések „túlnőtték magukat”, területük már képtelen biztosítani a létfeltételeket: az ókori Róma ivóvizének egy részét 40 kilométerről vezették a milliós birodalmi központba. Mintha az ökológiai lábnyom problémája kétezer évre tekintene vissza.
Sokan azt mondják, hogy az ilyen jellegű „tévedések” elkerülhetetlenek, sőt nem is azok, hanem szükségszerű lépések egy adott kor adott helyzetében. Én mégis azt mondom, hogy békeidőben és különösebb gazdasági kényszerek nélkül végre – tanulva a múlt kísérleteiből – tanulhatnánk, s megfontolt döntéseket hozhatnánk néhány kényszerhelyzet kivételével.
A kérdések halmaza még igen bő (elég talán egyetlen utalás a „közlegelők tragédiájára” utalnunk), ebben a szekcióban csak néhány témát érinthetünk, s azt is csupán „felületesen”, de remélhetően érdekesen.
Körmendy Imre
Utóirat:
„Új ideák, új szokások csak akkor maradhatnak egy kultúra integráns részei, ha képesek a meglévő rendszerhez illeszkedni, ha csak éppen annyit változtatnak, ami még nem rombolja le a kultúra bevált, kipróbált mechanizmusait. A kultúrák evolúciójának legfontosabb paramétere a változtatás, az új és a hagyományos, a megtartó és az átalakító megfelelő aránya.” /Csányi Vilmos: Íme, az ember. – A humánetológus szemével. Libri Kiadó, 2015. 368. lap/
[1] Borsos Miklós írja le a jelenséget, hogy amikor a terjedő szekularizáció elvette az emberektől és a művészektől a vallást, akkor a művészek a természet felé fordultak – már az impresszionisták, mert a léleknek szüksége van táplálékra. Borsos Miklós: A toronyból, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1979.
[2] Zemplén (Szlovákia) 387 lakosú, Szabolcs 413, Borsod – Edelény részeként – elvesztette nevét és önállóságát, Zalavár 853, Somogyvár 1756 fős, Baranyavár (Horvátország) 1189, Abaújvár 250 lelkes.
[3] Virágzásának idején 22ezer lovat tartottak a településen, ma legfeljebb 200-at. Az egykori húsz major, a 49 műemléképület (védettségük Bugár-Mészáros Károlyt munkáját dicséri) túlnyomó rész pusztul, a majorokban élők zöme csupán vegetál.