Bevezetés
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagy örömmel és egyidejűleg kissé megilletődötten állok itt önök előtt: örömmel, mert sok ismerős arcot és számomra új arcokat is látok, s megilletődötten, mert nagy felelősség e helyzetben szólni. Ez az ünnepi alkalom egyszerre emlékezés, számvetés és előretekintés. Az elnökség e konferenciát előkészítő tagjai oly sokat jeleztek, ígértek a felhívásban, hogy annak képtelenség maradéktalanul eleget tenni. A hívó szavak:
„Az élő urbanisztika. A nagy és az új generációk képe a környezetünkről, a változásokról, az urbanisztikáról. Mai állapotok, intelmek, üzenetek, jövőkép.
0 éve alakult meg a Magyar Urbanisztikai Társaság. Társaságunk minden korszakban valódi egyesülése volt szakmánk együtt dolgozó, együtt gondolkodó kiváló képviselőinek. A MUT öt évtized alatt várospolitikusok, közigazgatási szakemberek, mérnökök, építészek, közlekedési szakemberek, demográfusok, közgazdászok, szociológusok együttműködésének keretévé vált. Ünnepi konferenciánkkal ezt a hagyományt éltetjük tovább.”
Az ad nekem reményt, hogy e feladatot nem egyedül kell teljesítenem, nekem csak a bevezetést kell elvégeznem. De mi van, ha fals az alaphang, ha nem jó ütemű a felütés?
Egy Granasztói Páltól vett idézettel kezdem: „A város nem csupán épületek és mérnöki berendezések szövedéke, hanem bonyolult életegység, amelynek működését az emberi, a társadalmi, a gazdasági élet törvényei irányítják. A város tehát nem gyúrható anyag, amit tetszésünk szerint alakíthatunk, hanem élő szervezet, aminek titkait ki kell fürkésznünk, mielőtt sorsába avatkozunk.” (Granasztói Pál: Városok a múltban és jövőben) Meggyőződésem, hogy ezek a gondolatok a „térre” (a régióra) is vonatkoznak, amiként az ókori Róma, mint városállam is „kiterjedt” fokozatosan a fél világra. Remélem, elnézik nekem, hogy személyes lesz az emlékezés, és szubjektív az előretekintés.
Visszatekintés
A Magyar Urbanisztikai Társaság 50 évéből magam 20 évnek vagyok a tanúja, mint a társaság tagja, magának az urbanisztikának az utóbbi ötven évéből viszont 41-ben vettem részt, mint tervező, mint hivatalnok s mint oktató. Ez az ötven év mindenképpen igen jelentős időszak, még akkor is, ha a hazai várostervezés – gondolva a Társaság díjának névadójára, Hild Jánosra, s tervére Pest szabályozására – immár több mint két évszázadot ölel fel (1805 – 2016), s gyökerei még messzebbre nyúlnak az idők homályába veszve.[1] Ennek az ötven évnek a jelentőségét ahhoz is mérhetjük, hogy a várostervezés és építés első átfogó szabályozása 1937-ben jött létre, a városrendezésről és az építésügyről szóló törvénnyel (79 éves), továbbá, ha figyelembe vesszük, hogy a II. világháború után, valamint a rendszerváltozást követően milyen jelentős társadalmi és urbanisztikai változások történtek hazánkban.
A szakma alapjait a BME Városépítési Tanszékén ismertem meg (mint a jelenlévők és a szakmát gyakorlók közül sokan), de a tervezés mindennapjaiba a VÁTI-ban, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben nyertem betekintést és bevezetést.[2] A közelmúltban – éppen az elmúlt évi tisztújító közgyűlésre készülve – fogalmaztam meg elsőként magamnak, majd az elnökség tagjainak, hogy kik azok, akik a költő szavaival „ők fogják ceruzámat” (Kit képviselek én, mint a MUT elnöke? – „Én úgy vagyok” L! 1. számú melléklet). Minden büszkeség nélkül mondhatom – hisz ezért a kalandért én lehetek hálás -, hogy igen gazdag és szép a névsor.
Az 1970-es évek második felében került sor a II. világháborút követően elkészült általános rendezési tervek felülvizsgálatára, amihez a településeknek az ÉVM komoly támogatást adott a központi költségvetésből. A támogatás feltétele volt, hogy a városok a hozzájuk szorosan kapcsolódó, velük szimbiózisban élő községekkel közösen készíttessék el a „településcsoport” fejlesztési koncepcióját (ami egyben biztosíthatta a rendezési tervek összhangját). Meglepődve tapasztaltam a Településrendezési Irodán (a 6-700 fős VÁTI legnépesebb irodája volt, mintegy 120-150 munkatárssal: 7 építész műterem és 6 mérnöki szakosztály alkotta), hogy az építészek nem kapkodnak a feladatért. Hamarosan az ok is kiderült: a településtervező kollégák mindegyike építészképzésben részesült, s ezért közelebb állt hozzájuk a részletes rendezési tervek világa, hisz ott városrészeket, azok építészeti arculatát lehetett formálni. S itt meg kell állni egy pillanatra: történelmi sajátosság, hogy hazánkban a várostervezés a II. világháború után egyértelműen építészorientált volt, s a másutt kialakult és oktatott szakma, a planning/planner, a Raumordnung/Stadtplaner nem létezett. (A háború után történt egy kísérlet a városgazdász képzésre,[3] de ez rövidesen megszűnt – a legenda szerint egy évfolyam végzett, amelynek tagjai közül Barna Gábort, Laár Árpádot és Paksy Gábort ismerhettük többen.)[4] Az országban 2003-ban vette kezdetét a településmérnök képzés (Pécsett és Budapesten, majd Győrött és Debrecenben), bár ez sem teljesen felel meg az angolszász planner képzésnek.
A VÁTI-ban végzett településcsoport tervezések fantasztikus lehetőséget nyújtottak. Én Eger és 13 község tervezésében vettem részt először (majd Kalocsa következett két községgel).[5] Ennek során együtt dolgoztunk az ÉGSZI szakembereivel, akik a fejlesztéshez adtak gazdasági, társadalmi adatokat, a VÁTI regionális irodája területi összefüggéseket elemzett (geográfus, közgazdász, mérnök részvevőkkel), a műemlékes iroda településtörténettel és értékvédelemmel vett részt a munkában, a BME geológusai (Kleb Béla) a frissen elkészült mérnökgeológiai térképsorozattal segítették a tervezés megalapozását. A településtervezési irodáról pedig bekapcsolódott a munkába építész, közlekedéstervező, közműves (víz és energia), kert- és tájépítész, geodéta és talajmechanikus. Ebben az időszakban tettük meg az első lépéseket a tervezés társadalmasítása felé: bevontuk a helyi értelmiséget a munkába (műszakiakat, helytörténettel foglalkozókat, levéltárost, a városi és megyei tanácsok különböző osztályait – a kereskedelmitől az oktatásin át az egészségügyiig), s a „lakosság” részére szóróanyagok készültek, véleményüket kérve, kiállítást szervezve. Ez az időszak, a tervek megújításához kapcsolódó metodika egy szakma kiteljesedését is jelentette: a tájtervezését. A belterületen kívül csupán néhány elemet felvázoló környékterv helyébe a teljes közigazgatási terület tervezése lépett.[6]
Ennek a remek folyamatnak lett a továbbvitele, fejlesztése az 1983-ban kiadott ÉVM „csomag”: a jogi iránymutatás egyéb eszközei közé tartozó utasítás, irányelv. Talán sokan emlékeznek a 7/1983. (Ép. Ért. 23.) ÉVM utasításra.[7] A Hazafias Népfront szervezte a várospolitikai fórumokat, lakossági egyeztetéseket. Két dolgot érdemes megemlíteni ennek kapcsán: az egyik a kiművelt emberfők, akiknek voltak ismereteik a nyugati világról (dolgoztak Angliában – pl. Goldfinger Ernőnél többen is: Borvendég Béla, Láng Tivadar, Callmeyer Ferenc; Finnországban – pl. Kálmán Lászlóné Ráduly Piroska, vagy hozzájutottak ottani folyóiratokhoz, szakmai anyagokhoz), az utasítás kapcsán meg kell említeni Ottlik Gábort, annak fogalmazóját. A másik figyelemre méltó dolog, hogy csak ilyen alacsony szinten került kiadásra, mert a MTTH (a Minisztertanács Tanácsi Hivatala) megakadályozta, hogy a tanácsok ügyébe komolyabb szinten beavatkozzon egy szakterület (A régebb óta fiatalok emlékeznek a jelszóra: „Minden hatalmat a szovjeteknek”).
Ezeknek a tervezéseknek a kapcsán a hatalom gyakorlásába is mélyebben beleláttunk: érdemben nem a városi tanács döntött a tervekről (ami pedig a jogszabályokból következett volna), hanem a helyi „vezetőség”. Ez a megyei és városi pártbizottság, KISZ bizottság, a megyei és a városi tanács vezetőiből, a megyei OTP meg a Beruházási Vállalat vezetőjéből alakult. A legkisebb megyeszékhelyen, Szekszárdon e testület kb. 25 tagból állt. Egy ilyen fórum elé csoda volt, ha közönséges vagy mezei tervező bekerülhetett – Miskolcon pl. csak a VÁTI igazgatója, Kálnoki Kis Sándor vehetett részt a tanácskozáson; a tervezők az előszobában várakoztak, hogy a ki-kilépő igazgató kéréseire válaszoljanak. Szekszárdon én bejutottam, de a műszaki tanácselnök-helyettes, aki oda bevitt (s aki nagyon beletanult a szakmába és a „városba”), Rápolti Árpád hamarosan más beosztásba helyeztetett: nem bírták elviselni, hogy egy nem helybéli, műszaki ember helyismeretben, az összefüggések ismeretében jobb a politikusoknál, a helyieknél.
1977-78-ban, kissé megkésve dolgoztunk a második 15éves lakásépítési programon. Ekkor vált számomra világossá, hogy Budapest központjában, egy hivatalban döntenek arról, hogy melyik város, melyik részén, melyik házgyár milyen termékéből hány lakás épül a következő ötéves tervben. S a városok vezetői ezt, mint végrehajtandó feladatot kapták meg. Nekünk tervezőknek azonban kis mozgástér esetenként adódott: Pl. Kalocsán sikerült elérnem, hogy a paneles lakótelep ne a Vajason túli kertvárosba kerüljön, hanem az 51-es út kerteken és földszintes lakóterületen átvágott nyomvonala mentén (de ehhez kellett a HM segítsége is – a repülőtér közelsége miatt).[8] Az eladósodás, a gazdasági problémák már 1981-től éreztették hatásukat, az állami és tanácsi lakásépítés drasztikusan visszaesett (csak a K2-es és a VA tervelemek maradtak szilárdak az ötéves lakásépítési tervekben).[9]
Sokan mondják, hogy a „létező szocializmus” városfejlesztése kimerült a lakásépítésben, de ez nem állja meg a helyét, mert egész új városok létesültek: Dunaújváros, Tiszaújváros, tulajdonképpen Tatabánya, Komló, Oroszlány, Ajka, Kazincbarcika, …). Ezeket a városokat sok kritika érte (néha joggal, máskor jogtalanul), de mindenképpen el kell mondani, hogy számos korszerű várostervezési elvet valósítottak meg. Hogy csupán egyet említsek: a Seveso 2. program[10] az EU-ban azt a célt szolgálta, hogy a veszélyes üzemek körüli lakóterületek problémáját oldják meg, s hazánknak ebben kevesebb faladat jutott, mert az új városok iparterületei véderdőkön túl települtek, távolabb a lakóterületektől, a városon kívüli jó megközelítési útvonalakkal. S a város beépített területei is gyakran zöldfelületekkel tagoltak, ma sem lehetne jobbat kívánni. Nem véletlen, hogy egyes korai városi együtteseket, a szocialista realizmus – építészek által sokáig kitagadott, elhallgatott korszakában épült – városrészeket mára már értékeljük, sokan kedvelik, s e korszak építészetéről kiállítások és kiadványok jöttek, jönnek létre.[11] Bár e kérdésben is adós az urbanisztika – egy-egy szakkönyv kivételével,[12] hogy a városi léptékről szóljon: az óbudai kísérleti lakótelepről pl. remek könyv született, de sem a tájépítészeti, sem a településtervezési vonatkozásokat nem tárgyalta.[13]
E városok megítéléséhez javaslom figyelembe venni Pilinszky János sorait: „Az idő a város maltere.”
Annyiban viszont igaz a szocializmus városfejlesztésére vonatkozó kritika, hogy a lakásépítés, kiváltképp a ’70-es években túlzott mértéket öltött, s ez által hozzájárult az eladósodáshoz. S csúcsot 1975 jelentette, amikor egy év alatt csaknem százezer lakás épült (ilyen ütem mellett 40 év alatt kicserélődött volna az egész lakásállomány), s ebből 36500 előre-gyártott elemekből, jellemzően panelból. Két éve kevesebb, mint 7000 lakást adtak át egy év alatt, ami viszont 600 éves megújulást vetített előre.[14]
A szocializmus sokáig igazán a meglévő településekkel, településrészekkel nem tudott mit kezdeni, mert a cél „a múltat végképp eltörölni” volt (legalábbis az internacionáléban máig ezt éneklik egyesek), s a szakma is rásegített erre, hisz a modern fennen hirdette felsőbbrendűségét a korábbi korszakok építésével szemben. A hivatalos ideológia (Lukács György filozófus) és a belső száműzetésbe kényszerített műítész (Fülep Lajos művészetfilozófus, református tiszteletes) egyaránt azt állította, hogy a historizmus, az eklektika és a szecesszió építészete nem művészet, hogy az építőművészet 50 évre kihunyt. Mivel pl. Budapest épületállományának nagy része ebben a periódusban épült, ezért ennek kimúlásával, bontásával számoltak.
A magyar urbanisztika olyan sikereket is elért, mint a Farkas Tibor vezette tervezőgárda által megalkotott Balaton regionális terve, amiért 1965-ban az UIA Abercombrie-díját nyerte el. Az különösen jellemző a korra, hogy a díjat nem ő vehette át, s izgalmas kérdés, hogy a 60-as évek végén megkezdett nagyarányú zártkertesítést oly rossznak találta (ellentétesnek az egész régió érdekeivel, a táj használatával), hogy lemondott balatoni főépítészi rangjáról.
A Balaton térségében több szakmai kérdés is remekül tanulmányozható: éppen az előbb említett változással felerősödő alakulás (fejlődésnek a szó eredeti értelmében aligha nevezhető) mintapéldája a „közlegelők tragédiája” néven leírt jelenségnek, továbbá egy magyar sajátosság is tetten érhető.
A magyar térségi és településtervezésnek talán egyik legnagyobb hiányossága, problémája (megítélésem szerint) a fejlesztés és a rendezés elkülönülése, megosztottsága.[15] Ennek eredetét az előttünk jártak tudnák igazán megválaszolni, de talán az OT (Országos Tervhivatal) és az ÉVM (Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium) ellentétére, rivalizálására vezethető vissza, meg a szakmák eltérő szemléletére. Saját szakmai tapasztalataim e téren igazán 1990 utániak, amikor pl. a pályázaton elnyert csodás európai berendezés már hazánkba érkezett, de a befogadására szolgáló épület még nem rendelkezett építési engedéllyel sem (veszélyes hulladék égető berendezés, Debrecen), meg amikor a mezőkövesdi autószerelő műhely fejlesztése – ugyancsak a fejlesztés vonalon elnyert támogatásból származó gép – a hadas településrész szűk, zegzugos közéből nyíló telekre került volna, ahol a javításra váró autók sem a telken, sem az utcán nem fértek el, s az utolsó két parkoló helyére került volna az új épület. Egyébként ennél sokkal jelentősebb problémák is tapasztalhatók e téren: pl. az országos úthálózatra tapadó települések kérdése, az országos vagy európai érdekű nyomvonalas létesítmények helyének elépítése. E kérdéssel már egy további problémakör is feltárul: a helyi, a térségi és az országos érdekek egymáshoz való viszonya. Erről már több alkalommal írtam és szóltam, itt csupán utalni szeretnék a súlyos gondra.[16]
A közelmúlt
Az urbanisztikának voltak drámai időszakai az elmúlt időszakban (ha beszélhetünk egyáltalán múlt időről, s nem ma is ezt éljük). Az egyik ilyen a rendszerváltozást követő évtized: a létező szocializmus rengeteget beszélt a „tervgazdálkodásról”, a tervezésről, intézményeiben is (pl. a már említett Tervhivatal) nevesítve, az ötéves tervekről, … Ennek az lett az egyik következménye, hogy az új önkormányzatokban (s valószínűleg az Országgyűlésben is) sokan azt gondolták, hogy a „tervezés” szocialista (hogy nem mondjam: kommunista) találmány, s mint ilyen felesleges, téves, rossz dolog, majd’ minden bajnak a gyökere. Emlékezhetünk, a legtöbb helyen a fiókba rakták a településrendezési terveket (ez persze még a jobb megoldás, mert egyes helyeken ki is dobták), másutt csupán a piros színt – az intenzív lakóterületek nemzetközi jelölését – akarták kitörölni a tervekből. Az ország ahelyett, hogy intenzív tervmódosításokba kezdett volna, azokat figyelembe nem véve fejlesztett. Az önkormányzatok gazdája, akkor a Belügyminisztérium, felvetésemre, hogy az önkormányzati beruházások elnyerésének legyen kritériuma a rendezési terveknek való megfelelés, azt válaszolta (már kétezer körül jártunk!), hogy akkor a fejlesztések 50 %-a nem valósulhatna meg.
Még a szakterületért felelős minisztériumban is sok kolléga hitt abban, hogy a piac majd rendezi a dolgokat, s a magántulajdon sokkal jobb, mint a közösségi (sőt, az az egyedül jó!). Amikor Helmut Kohl kancellár Budapesten járt 1989-ben, a KÖHÉM-ben javaslatokat kértek tőlünk, hogy mit üzenjen beszédében nekünk, magyaroknak. Akkor a nagy dereguláció korszakát éltük, s én azt találtam javasolni, hogy a demokrácia pontosabb és sok tekintetben részletesebb szabályokat igényel, mint a sok kézi-vezérlést tartalmazó szocialista kormányzás, államigazgatás. Mondanom sem kell, hogy hülyének néztek saját kollégáim is.
A ’90-es évek első fele várakozással és áldatlan vitákkal telt: a szakmán belül is tévhitek és érdekek harca dúlt, pl. az egyik minisztérium hevesen ellenezte a területfejlesztési és területrendezési tervezést, hivatkozva a települési önkormányzatok önállóságára. (Emlékeztetőül: az egyik település megtiltotta (volna), hogy légterét a légi útvonalak érintsék. Az Alkotmánybíróságnak elég sokat kellett foglalkoznia a szakterület kérdéseivel – amíg tehette.[17]) Még 1996-ban is el akarták érni, hogy a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló törvény alapján elkészülő (országos és) megyei tervek ne kötelezzék a településeket. Ennek köszönhetjük a 3/1997-es AB határozatot, amelyik gyönyörűen fogalmazza meg az átfogó tervezés egyik alapvető célját és értelmét.[18]
A magyar urbanisztika további jelentős problémája a társadalom és ezen belül a szakma területi gondolkodásának hiánya. Mintha sajátos módon kifordult volna az, amit Schöpflin Aladár írt A város c. esszéjében: „szívük visszavágyik kaszák pengésére, pacsirtadalra, meg tücsök cirpelésére”.[19] Sokan máig idegenül érzik magukat a városban – Budapestről 1980 óta majd’ 200ezer ember költözött ki, más nagyvárosainkból is megkezdődött a kiköltözés -, ugyanakkor ott, kinn a természet közelében össz-közműre, burkolt utakra, kukorékolás nélküli létre vágynak (s amíg lehetett, ki is harcolták a haszonállatok tartásának tilalmát sok községben). A térségi, területi gondolkodás hiánya mutatkozott és mutatkozik meg számos kérdésben, pl. a települések összeépülésének elkerülésének kérdésében: a budapesti agglomeráció területrendezési tervében elvileg szerepelt az összeépülés tilalma, de egy tágas „kiskapuval” együtt; Kecskemét déli iparterületének kialakításához (500 ha a legjobb szántóföldeken![20]) a közigazgatási határt módosították, a green belt – ami Angliában 1946 óta megkérdőjelezhetetlen evidencia, az nálunk értetlenségbe ütközik sokak részéről (még a „szakmán” belül is). A nagytelkes, szabadonálló családi házas lakóterületek szinte kizárólagos használata, a települések szétterülése, érzékeny területek beépítése, egyes jelentős fejlesztések rossz helyválasztása,[21] … mind ugyanerről a gondról tanúskodik. E problémával nem állunk egyedül, elég itt az USA végeláthatatlan városaira gondolni,[22] de az Európa-szerte tapasztalható városszétterülés is a területi gondolkodás elégtelen voltáról regél. Paulhans Peters 1973-ban azt írta, hogy amíg a politikusok nem merik felvállalni a népszerűtlen döntéseket, addig ez nem is fog változni.[23]
A magánérdekek vagy csoportérdekek közösségi érdek elé helyezése sokszor tett nagy kárt a térségek és a települések tervezésében és fejlesztésében, s e kérdésben sem beszélhetünk múlt időről.
Kitérő csemegékkel
Aki közelebbről ismer, illetőleg tudja, hogy 20 és fél évet töltöttem el az államigazgatásban, a jogalkotásban, az nem csodálkozik azon, hogy kedvenc olvasmányaim közé tartozik „a Zubriczky”, azaz a ’37-es törvény magyarázó kiadványa, az 1940-es Budapest székesfőváros építési szabályzata (mélyzöld kötetével)[24] s az 1961-es OÉSZ városrendezési kötete.
A városépítésről és az építésügyről szóló 1937. évi VI. törvénycikk már címével is üzen a mának: a városfejlesztés és a városrendezés (együtt szól ezekről a törvény, bár a fejlesztési tervet nem fejti ki részletesen) nem az építésügy része, azaz nem építészeti kérdés! A Zubriczky fivérek – két fővárosi jogász – voltak a törvény előkészítői (egy harmadik jogásszal együtt), s a kötetben ők magyarázzák a törvényt – remek idézetekkel, pl. a törvény felsőházi előterjesztőjétől, Harrer Ferenctől – a MUT alapító atyáinak egyikétől. Harrer arról szólt, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsának létrehozásakor, az 1870-es törvény országgyűlési vitájában felmerült a gondolat, hogy a Tanács szerepét terjesszék ki az akkori főváros határain túlra, de ezt csak 1937-ben fogadták el. Érdemes figyelni erre a késésre: 67 év. Nem más országokhoz mérem magunkat, hanem önmagunkhoz, s azt állítom, hogy önmagunkhoz képest szenvedünk jelentős késésben, vagyunk lemaradásban. Körner Zsuzsa legutóbbi könyvében, a történeti városszövet megújulása 1870 és 1940 között c. művében[25] elemzi a tömbök átalakulását, a körülépített udvaros beépítéstől a csatlakozóudvaros – keretesen, az utcák mentén beépített tömbökig. Ebben bemutatja, hogy Európa egyes országai milyen korán felismerték a tömbbelsői kertek jelentőségét, az emberhez méltóbb életkörülmények fontosságát. Jámbor Imre februári Városliget-előadásában tűnt fel számomra Friwisz Ferenc 1872-es városrendezési terve, amelyben a Liget külső (észak-keleti) oldalának lezárására keretes beépítésű tömböket tervezett.[26] A XX. század elejétől a későbbi Városépítési Tanszék első professzora, Warga László küzdött a körülépített udvaros beépítés ellen és a keretes beépítés alkalmazásáért, de küzdelme csak az 1940-es szabályzatba épült be.[27] A sor erre a késedelemre még hosszan sorolható, akit érdekel, többet megtalál Élhető települési táj – Alapvetés c. tanulmányomban.[28]
Az 1939-40-es budapesti építési szabályzat immár el nem érhető teljességű mestermű 553 paragrafusával. Teljessége elérhetetlen, hiszen a benne szabályozott kérdések jelentős hányada ma már országos jogszabályban rendezett. Mestermű jellege abból származik, hogy a száz éve formálódó szabályokat messzemenően figyelembe veszi, egy folyamatos és következetes építkezés eredménye. Több olyan beépítési formát ír le – szabályoz egyértelműen, amely az előző évtizedek gyakorlatából erőfeszítéseiből származik; egyes elemeiről – pl. a hátraugrásról, az előudvarról és az épületközről – már egy évtizede írtam, sőt egy eleme, az épületköz az OTÉK-ba is bekerült.[29] A szabályzat sok további értéket rejt, javaslom tanulmányozását.
Az 1961-as Országos Építésügyi Szabályzat (OÉSZ) első kötete hasonlóan kiváló dolgokat rejt magában. Látszik rajta, hogy a két világháború közötti időszakon edződött, szakmai vitáin érlelődött szakemberek: városépítészek, mérnökök és jogászok alkották. Most – az idő rövidsége miatt – csupán egy eleméről szólok, a város beépített területének tagolásáról. Természetesen ez a kérdés a népesebb, nagyobb városokban létkérdés, de a többi település számára sem érdektelen. Paulhans Peters védőbeszédében így ír: „A történelmi múltú nagyvárosok mind több, társadalmilag önállóan strukturált negyedből állnak – gondoljunk csak Párizs, Berlin, Róma, München régi negyedeire. Az újonnan épülő lakóvárosoknak is számos sejtből kell összeállniuk, amelyek határozottan különböznek egymástól, megőrzik egyéniségüket; s nem lehetnek meg tehát bizonyos cezúrák, elkülönülések nélkül.”[30] Az OÉSZ ezt írja (majd’ másfél évtizeddel korábban): „A lakóterületeket az ipari és egyéb rendeltetésű területektől el kell különíteni és közösségi életre alkalmas, közintézményekkel ellátott belső – a gazdaságosság határáig csökkentett laksűrűségű és beépítettségű – egységekre kell tagolni oly módon, hogy ezek az átmenő forgalomtól lehetőleg mentesek és a munkahelyekről jól elérhetők legyenek.”[31] Lehet, hogy csupán ez az egy szakasz elemzése megérne egy külön előadást, sőt vitanapot?! Mintha Clarence Arthur Perry 1929-es szomszédsági egysége köszönne vissza ebben a jogi előírásban. Érdemes arra is felfigyelni, hogy az ekkor már épülő ferencvárosi József Attila lakótelep ennek az elvnek tökéletesen megfelel (kivéve az 1979-81 között utólag besűrített Üllői út menti tízemeletes beépítést). A városnegyed jövőre lesz 60 éves: megérne egy méltó megemlékezést, bemutatást, mondjuk egy könyvet. Tervezői: Mester Árpád (BVTV, Ybl-díj, 1961).[32]
A mai helyzet
Ezt véljük ismerni legjobban, tehát erről keveset szólok. A térségi és a településrendezés, meg az építésügy is válságos korszakát éli. Rendre borulnak fel biztosnak tűnő szabályok, évszázados tradíciók. Elegendő a Városligetre, a Várra, az úszó-világbajnokság helyszínére, az építési engedélyezési eljárásra, a műemlékvédelem intézményeire gondolnunk.
A Városliget védelmében kifejtett tevékenységünk kapcsán rendre felmerül a politika kérdése, a szakma és a politika viszonya. Azt hiszem, a tervezőkben nem tudatosult eléggé, hogy a területi és a települési tervezésnek szoros kapcsolata van a politikával, hiszen már a politika szó is a görög város nevéből származik. Tehát a várossal, a településsel és a térrel való foglalkozás keményen politika. Azt vallom azonban, hogy a politika nem szükségszerűen pártpolitika. Elég emlékezetünkbe idézni a szakma „homálybogozólyát”, Kemény Bertalant /1928-2007/, aki a falugondnoki hálózat létrehívásával, szervezésével mindennek ellenére nagyot alkotott, igazi, az egészért, s benne a legsebezhetőbbekért felelősséget vállaló politikát folytatott.
Előretekintés
„A gazdasági hatalmak folytatják a mostani világrendszer igazolását, amelyben a spekuláció és az anyagi haszon hajszolása áll első helyen; ezek pedig általában figyelmen kívül hagyják az összefüggéseket, valamint az emberi méltóságra és a környezetre gyakorolt hatásukat. Így világosan megmutatkozik, hogy a környezet pusztulása, valamint az emberi és etikai hanyatlás szorosan összefügg.” – állapítja meg a Laudato si’ kezdetű enciklikájában Ferenc pápa.[33] Talán tűnhet úgy valaki számára, hogy ez a kitétel nem hazánkra jellemző, de én évtizedek óta azt látom, hogy igen gyakran a döntések mögött egyetlen érv áll: az anyagi haszonszerzés. Ezért sorolnak önkormányzatok beépítésre szánt területté vízjárta, mélyfekvésű területeket, meredek domboldalakat, drágán beépíthető magasan fekvő területeket. De a természetvédelem mellőzése is tapasztalható egyes nagyvállalatok terjeszkedésekor, az épített örökség védelmének negligálása számos régi épület bontásakor, a zöldterületek beépítésekor. A természettel való visszaélés, annak jelzéseinek semmibevétele figyelhető meg hazánkban is. Technokrata megközelítés, a korlátok negligálása – pl. amikor a legdrágább építési lehetőség mellett döntenek.
Nem akarom másra hárítani a felelősséget, mert a települések deformálásában az urbanisztikát mívelő szakemberek, pl. az építészek is sokat tettek. Építészeti megközelítés, kivagyiság, jelet hagyni, különbözni, kitűnni (a semmivel). Urbanisztikánk egyik súlyos gondja a már említett építészeti dominancia, ami gyakran értelmetlen beépítésben, építészeti formákban öltött és ölt testet. Az Index publicistája mutatja be a két világháború közötti építészeti retteneteket, a Duna-partot két híd között egy épülettel „megújító” tervet, az Anker-ház mellé és a Rókus kápolna és körház helyére álmodott toronyházakat, a Gellérthegy magasságával vetekedő, annak tetejére tervezett szobrot.[34] Mondhatják persze, hogy mindez nem épült meg, de megépültek teljesen feleslegesen és értelmetlenül Gyöngyösön, Debrecenben, Szolnokon, Pécsett /immár a múlté/, Veszprémben és Budapesten 20-25 emeletes toronyházak, kis városokban is idegen tízemeletes lakótelepek. Egyáltalán minek kellett három emeletnél magasabb új lakóépületeket építeni? (Dániában három szint a lakóépületek maximuma, ennél több csak külön eljárás keretében épülhet.[35]) A görögök két és félezer éve leírták az ember egyik legjellegzetesebb tulajdonságát, a földhözkötöttséget.[36]
Társadalmunk és politikusaink ez irányú képzetlensége, illetőleg egyéni és csoportérdekekben való gondolkodás. A középiskolákban alapvető tárgynak kellene lennie az állampolgári ismereteknek, hogy képzett, felelős állampolgárként tudjanak részt venni a közéletben, annak bármely szintjén; hogy értsék az összefüggéseket, az egyes „szerepeket”. Az utóbbi években a Városligetről és a Várról folytatott gondolkodás, s a körülötte zajló események, az akár még szakmabeliekkel lezajlott találkozások, beszélgetések bizonyítják, hogy az embereknek igen gyakran halvány fogalmuk sincs arról, hogy a politikusok döntései mit jelentenek a számukra, mindennapi életükre, környezetükre.
Befejezésül
Még hosszan lehetne folytatni, de hisz ez még csak a kezdet volt. A magyar urbanisztika sikerek és kudarcok sorozata. Egyet említek: létrejött a területrendezési tervek rendszere, és „teljes” a tervellátottság, de vajon tartalmával elégedettek lehetünk? Azt hiszem, a válasz egyértelműen a nem felé hajlik (elismerve az értékeket).
Martin Luther Kinggel együtt én is elmondhatom: Van egy álmom, s nem csupán az enyém. Chiara Lubich, a XX. század egyik jelentős alakja, az ENSZ békedíjával kitüntetett lelki vezető így írt egy igazi társadalomról: „A parlamentek pedig olyan emberek találkozási területeivé válnának, akiknek a közösség java fontosabb, mint a maguk pártja, és nem csapnák be testvéreiket, sem a hazát.”[37](Chiara: Egység) Ezt kívánom minden települési képviselőnek, testületnek is, s erre buzdítok mindenkit a szakmánk ezernyi területén: a közjót keressék, s annak előmozdításán fáradozzanak.
Az urbanisztikával foglalkozóknak, mindnyájunknak meg egy vissza-visszatérő gondolatot ajánlok figyelmébe: „Az egész mindig fontosabb, mint a rész.” másutt: „Az egész több mint a részek egyszerű összessége.” Amivel ötven éve az alapító atyák indultak, hogy létrehozzák és erősítsék a szakterületek közötti párbeszédet, elősegítsék a közös gondolkozást, az ma is aktuális, talán jobban mint valaha, hiszen a specializáció korát éljük.
Kívánok jó tanácskozást és ünneplést erre a napra, s a gondolatok továbbérlelését még hosszú éveken át.
Budapest, 2016. június 8.
Körmendy Imre
[1] Az elődök közül említést érdemel – többek között – báró Schilson János és Orczy László, mindketten a Lipótváros legrégebbi részének tervezőjeként, az előbbi még Balatonfüred fürdőtelepének fejlesztéséért. Ezek a történések még a XVIII. század végét idézik.
[2] Aczél Gábor, Csontos János, Lukovich Tamás: Volt egyszer egy VÁTI – Egy tervezőintézet ötven éve, 1950 – 2000. Pro Régió Ügynökség, Budapest, 2013. Kiegészítő információk: Körmendy Imre: Házigazdai köszöntő (a könyvbemutatón, 2013. június 11. – olvasható a MUT honlapján). Az igazsághoz tartozik, hogy nem intézetként, hanem vállalatként működött a VÁTI – a könyvben leírt VÁTI mindenképp.
[3] Az egyik jeles oktató Borsos József volt, aki a MUT alapító tagja.
[4] Barna Gábor /1932-1993/a MUT legendás főtitkára volt, Laár Árpád /1932-2010/ az ÉVM Építésügyi Igazgatási Főosztályán tevékenykedett (legalábbis nyugdíjba vonulása előtti évtizedben), Paksy Gábor az ÉVM főosztályvezetője, majd a VÁTI vezérigazgatója volt, s a MUT elnöki tisztét is hosszú évekig ellátta.
[5] A településcsoport fejlesztési koncepciója 200 példányban készült el az egyeztetések, véleményezések érdekében. A köteles példányok megtalálhatók az Országos Széchényi Könyvtárban.
[6] Ez tárcaközi problémákat is felvetett, mert a Földművelésügyi Minisztérium jelentős szerepet igényelt magának a területi tervezésben, hiszen a mező- és erdőgazdaságok foglalták, foglalják el az ország területének kb. 80%-át, s akkortájt 90%-ról beszéltek.
[7] L! Területrendezési segédletek, ÉVM kiadvány, 1986. Ún. szürke füzetek, újrainduló (mélyebb szürke kötés) sorozat 1* kötet. Területrendezési jogszabályok.
[8] Az 51-es út Széchenyiről elnevezett szakasza a Kossuth Lajos út és a Szent István király út (Miskei út) között.
[9] A K2-es fedőnév jelentette a honvédségi lakásépítést, a VA pedig a „vendégalakulatok”, azaz az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok tisztjeinek „öröklakásait” (ahogy a korabeli kritika /?/ fogalmazta).
[10] 1997-ben jött létre a 96/82/EK számú Seveso II. Tanácsi irányelv. Hazai intenzív munka 1998-2001 között zajlott a Katasztrófavédelem létrejöttekor.
[11] Pl. HAP galéria kiállítása, amelyet Bonta János nyitott meg: A szocialista realizmus maradandó épületei. 2006. aug. –szept.
[12] Elsősorban Körner Zsuzsa könyve, az európai és a magyar telepszerű lakásépítésről, meg Szirmai Viktória (szerk.): Csinált városok
[13] Branczik Márta – Keller Márkus: Korszerű lakás – 1960: az óbudai kísérlet, TERC Budapest, 2012. A Kiscelli kastélyban remek kiállítást rendeztek a témáról.
[14] A százezer új lakás a lakásállomány 2,5%-át tette ki, s 10 lakást jelentett ezer lakosra. Abban az időben, Finnországban volt ez az érték az egyik legmagasabb, 8 lakás/1000 lakos. A szocialista állam bizonyítani akart, de erején felül teljesített. Még akkor is igaz ez, ha árnyalja a képet a lakásnagyság, minőség, felszereltség kérdésköre is. A második tizenötéves lakásépítési program előkészítésekor egy lakóház élettartamát átlagosan 100 évre becsülték, ezért az avulás miatt egy százalékot kellett pótolni. Ezt egészítette ki a lakásigény növekedése, a települések közötti vándorlás és a funkcióváltások, bontások miatt szükséges lakásépítés. De a 2,5 % így is túlzás.
[15] Lásd erről: Körmendy Imre: A településrendezési tervek fejlesztési összefüggései (In: A településrendezés szabályozási kérdései, BCE Bp. 2011.), továbbá: Körmendy Imre: A fejlesztés és a rendezés integrációja kistérségekben (Építésügyi Szemle 2008./1. sz.).
[16] Helyi önállóság és önkormányzati feladatok (tanulmányok). Közigazgatás-fejlesztési füzetek 1. Miniszterelnöki Hivatal, Bp. 2000. 137-144. p., Az önkormányzatok és az állam szerepe a településtervezésben, javaslat a hazai gyakorlat továbbfejlesztésére 2006. (készült a Magyar Közigazgatási Intézet megbízásából a ROP 3.1.1. témájában), A közlekedés helye és szerepe a terület- és településrendezésben (egy településtervező szemével) – Közlekedésfejlesztés Magyarországon (BPMK és MMK Közlekedési Tagozat által szervezett konferencia előadás) Balatonfüred, 2016. május 10. 2. sz. melléklet
[17] Egy kisebb gyűjtemény található Körmendy Imre: A településrendezés szabályozási kérdései c. (BCE, Bp. 2011.) egyetemi jegyzetében.
[18] A veretes határozat nem foglalkozik a területfejlesztés és a területrendezés azon elemével, hogy a fejlesztési lehetőségeket, terhelhetőségeket elossza, meghatározza. Ez vezetett oda, hogy egyesek új városokat akartak alapítani a „semmiben”, veszélyeztetve, felborítva ezzel az évszázadok során kialakult településhálózatot. Kaszinóváros Bezenye és Hegyeshalom között, amely Mosonmagyaróvár népességével kívánt vetekedni, másik kaszinóváros a Velencei tó északi partján, Sukoró mellett; korábban, a rendszerváltozást követően: K+F város – „Buda Nova” Budakeszi és Budaörs között.
[19] Schöpflin Aladár: A város, Nyugat, 1908./7. szám.
[20] Csupán a termőföldről szóló, meg az országos területrendezési tervről szóló törvényekkel volt ellentétes a beruházás, ezen kívül a megyei területrendezési tervvel, a város fejlesztési koncepciójával, …
[21] Pl. a tervezett motorpályának nem Sávoly /533 lakos, a Kis-Balaton érzékeny természeti területe mentén/ mellett lenne a helye (ha mindenképpen kellene), hanem a közeli Nagykanizsán /48240 fő, jelentős intézmények/, a futballakadémiának is méltóbb helye lenne Bicske városában /11552 lakos/, mint Felcsúton /1812 fő/, hisz a stadionba többen férnek be /3500 férőhely/, mint ahányan helyben élnek.
[22] A kertvárosnak csúfolt végeláthatatlan ritka lakóterületekre gondolok, ahol – az Ollókezű Edward c. film érzékletes jelenete szerint – reggel, a munkába indulás idején minden házban felnyílnak a garázskapuk, az addig kihalt utca megtelik autókkal, majd tíz perc múlva síri csend, kihalt vidék. Ez nem város.
[23] Paulhans Peters: Város az emberért – Védőbeszéd a városi élet mellett, Corvina, Bp., 1978. Eredeti: Stadt für Menschen, Callwey, München, 1973.
[24] Építésügyi szabályzat Budapest székesfőváros területére. Az 1937:VI. törvénycikk alapján alkotta a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. Hivatalos kiadás, Budapest, 1940. Magyar Királyi Állami Nyomda.
[25] BME Urbanisztikai Tanszék, 2015.
[26] Az előadás a FUGA Budapesti Építészeti Központban hangzott el 2016. február 16-án. A pesti Városliget két évszázados története címmel. a terv a Chicago területére is egészen laza tömböket ábrázolt, ez lehet elvi jelölés is, de a Liget külső oldalán ábrázolt, tervezett tömbök reális javaslatok, intenzív beépítéssel,de összefüggő zöld tömbbelsővel.
[27] Egy tanszék 80 éve – A BME Urbanisztikai Tanszékének története (1929 – 2009) c. könyv emlékezik Warga László küzdelmére.
[28] Lásd erről bővebben: Körmendy Imre: Élhető települési táj – alapvetés, In: Élhető települési táj – Településépítészeti tanulmányok, 4D Könyvek, BCE, Budapest, 2012. (szerk.: Körmendy Imre)
[29] Szemelvények a településrendezés műhelyéből 2. Építész Közlöny, 2004. július. Megjelent Körmendy Imre: A településrendezés szabályozási kérdései c. egyetemi jegyzetben. BCE, Budapest, 2011. Érdekes, hogy több szerző pl. az épületközről – a szabályzati definíció előtti épületekről írva – nem szól, azt oldalkertek csatlakozásaként vagy magánútként írja le. Meggyes Tamás: Városépítészeti alaktan, TERC Bp., 2009.; Körner Zsuzsa: Városias beépítési formák – Bérház- és lakástípusok, TERC Bp., 2010.
[30] Peters, 13. lap.
[31] 5/1961. (III. 19.) ÉM. sz. rendelettel közzétett országos építésügyi szabályzat 3.§ (!) bekezdés.
[32] Ír a telepről Körner Zsuzsa – Nagy Márta: Az európai és a magyar telepszerű lakásépítés története 1945-től napjainkig, TERC Bp., 2006. /Urbanisztikai füzetek 4./. A telep kert- és szabadtér-építészetét elemzi Bakay Eszter: Retroterek, retroparkok c. könyvében, TERC Bp. 2013.
[33] Ferenc pápa Áldott légy kezdetű enciklikája, Szent István Társulat, Bp. 2015. (56. pont.)
[34] Jamrik Levente, INDEX – Urbanista; Falanszter blog, számos remek írás. A Gellérthegy tetejére álmodott szobor látványát bemutató képen a szobor a megadott magasságához képest sokkal kisebb.
[35] MesterÁrpád József Attila lakótelepe is háromemeletes lett volna, csak politikai nyomásra lett négyemeletes. Granasztói Pál leírása szerint. Granasztói Pál: Vallomás és búcsú. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1961.
[36] Antaiosz (latinosan: Antaeus) a Föld gyermeke, s Héraklész csak úgy tudta legyőzni, hogy felemelte a földről.
[37] Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk, Città Nuova, Róma, 1972. (97. lap)
| Kapcsolódó dokumentumok: |
| 1. sz. melléklet |
| 2. sz. melléklet |