Helyreállítási feladatok – társadalmi igények
Az urbanista szerepe
Körmendy Imre beszámolója
Előljáróban
Nem szeretek úgy előadást tartani, hogy nem vettem részt az egész rendezvényen, hogy nem hallottam a bevezető, alaphangot megadó előadást, előadásokat, hogy nem érzem az együttlét légkörét, de most – rajtam kívülálló okokból – mégis ezt teszem. Amikor a felkérés érkezett, először megkíséreltem elhárítani, mert mit mondhat egy urbanista az épületek helyreállításáról, de engedve a szelíd erőszaknak, mégis elvállaltam, s itt állok Önök előtt, s remélem néhány aprósággal én is gazdagítani tudom e napok programját.
Furcsa időket élünk. Évszázados evidenciák kérdőjeleződnek meg. A létező szocializmushoz kötődő, köthető, de nem annak elveiből következő megfontolások, megoldások értéktelen minősítést kaptak, kapnak hozzá nem értőktől. Sokan azt híresztelik, hogy egyetlen legitimáció létezik, s ez a politikai: a választók, illetőleg a választások által „felkentek” kasztja. Szakmai, munka által szerzett legitimáció szerintük nem létezik. A hatalom minden, s mindenki más végrehajtó csupán. Ezeknek a megközelítéseknek kedvez korunk relativizmusa, hisz számos „igazság” létezik, ezáltal minden megkérdőjelezhető (azaz semmi sem biztos). Vagy lehet, hogy egy szakma által nemzetközi szinten, évtizedek alatt kiforrott elmélet és gyakorlat egyszerűen téves? Mi az egyes szakmák és a társadalom viszonya? Kinek építünk, fejlesztünk? Egy szakember gyakorta a szakmai szervezetek által odaítélt díjat értékeli nagyra, mert látja, hogy a politikai változékonyság miatt viszonylagossá váltak az állami díjak, kitüntetések.
A politika, a hatalom kegyeit, megbízásait kereső szakemberek olykor egymást sem kímélik, féltékenyen vigyázzák a maguk helyét, magukat – szakmájukat gyakran többre tartják, mint másokat – más szakterületeket. A közös gondolkodás, a párbeszéd, az együttműködés hiányától szenvedünk, szenved a társadalom. Hogy csak egy példát említsek: a Szépművészeti Múzeum térszín alatti bővítését főigazgatói megbízásra építészek dolgozták ki, s csak a törvénytelenül megkapott építési engedélyt követő kivitelezés hírére mozdult meg egy másik szakma, jelesen a művészettörténészeké, hogy felemeljék szavukat a kétes megoldás ellen. Az építészek reakciója: aláírásgyűjtés, hogy építészeti kérdésekbe ne szóljon bele más, az az építészeké. Hogy egy nép/nemzet egyik jelképének alakításához, „főterének” formálásához másnak, netán az egyszerű városlakóknak is köze lenne, ez hallatlan, elképesztő, skandalum! De hol itt a határ? Létezik, egyáltalán van-e létjogosultsága a „magas-kultúrának”, vagy az ellentétes a demokráciával? Ahogy egy neves építész a rendszerváltozás után fel is vetette: a demokrácia nem kedvez az építészetnek, az a diktatúrákban virágzik. (Inkább kérdezte, mint állította CöFö.) A városépítés történetét tanítva azt láthatjuk, hogy sok olyan példa szerepel az előadások és könyvek slágereiként, amelyek erős központi hatalmak által létrehozott grandiózus, jellemzően szimmetrikus, erőt sugárzó együttesek s megoldások: sugárutak, radikális átépítések, vertikális hangsúlyok, bombasztikus kompozíciók. S kevesen hívei annak, amit Korompay György állapított meg már a II. világháború előtt – tanulmányozva az olasz városok tereit -, hogy a csámpásságok, a befejezetlenségek, a szimmetria és az erős tengelyek hiánya éppen a közösségre, annak alakító, formáló erejére utal.
Oly korban élünk, amikor a Genova környéki elegáns üdülőhelyből, Portofinóból – amit Jan Ghel: Élhető városok c. könyvében a természeti környezethez alkalmazkodó, emberi léptékű város egyik legszebb példájaként mutat be – öt másolat is létezik a világon (a helyiek szerint). Amikor egy német városban lebontják a modernista városközpont egy részét, hogy újraépítsék a háborúban elpusztult negyedet a régi formában, legalább külsőleg. Vagy amikor Svédországban „középkori várost” építenek mai összkomforttal (Jakriborg). Egymással ellentétes tendenciák mutatkoznak: Velence (az itáliai Venezia) egykori 360ezer lakosából mára kevesebb, mint 60ezer maradt a tengeren, tehát amikor a történeti városaink legizgalmasabb, legrégebbi részei szinte kiürülnek, s a városokat, városrészeket éltető lelkek helyett üzletek, szállodák, intézmények foglalják el. Terjed a faszadizmus: az emberek jelentős része kedveli a régi utcaképeket, de nem szereti a nem teljesen mai igényű belsőket, a kötöttségeket. Olyan időket élünk, amikor egy falu világörökség lehet, de fenntartása és fennmaradása akadozik, mint pl. Hollókőn; vagy amikor egy Európa Nostra-díjas falu – Somogyországban, ahol szépen felújították egykor a házakat, de a község gazdasági alapja megszűnt – az elmúlás felé araszolgat.
Olyan időket élünk, amikor „Általában azt hisszük, ’hogy a hatalom mindenféle növelése haladás: a biztonság, a haszon, a jólét, az életerő, az értékteljesség növekedése’, mintha a valóság, a jó és az igazság automatikusan fakadna a technológiai és gazdasági hatalomtól.” – figyelmeztet Ferenc pápa legutóbbi enciklikájában.[1]
Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy az állam beruházásaitól kell óvakodni, s nem(csak) a befektetői nyomulástól, amikor igazolódnak az enciklika szavai: „A politikai nagyság akkor mutatkozik meg, amikor – nehéz időszakokban – nagy elvek szerint munkálkodunk, és a hosszú távú közjóra gondolunk. A politikai hatalom nagyon nehezen vállalja fel ezt a feladatot nemzeti szintű programjaiban.” (178.) S arról se feledkezhetünk meg, hogy „minden, ami károsítja ezeket az intézményeket (a társadalmat szabályozókat), olyan káros hatásokkal jár, mint a szabadság elvesztése, az igazságtalanság és az erőszak”. (142.) Világméretű tapasztalat, hogy ha az állami intézmények nem töltik be feladatukat, akkor más erők veszik át az irányítást: pl. a jogszabályok egyéni érdekeket szolgálnak, érdekcsoportoknak kedveznek. Az elmúlt idők gyakori átszervezései, hihetetlen sűrű és nem kellően előkészített jogszabály-módosításai óhatatlanul ezt a folyamatot juttatják eszünkbe. Az emberi közösség elvek alapján működő, az értékeket hosszú távon is biztosító, őrző intézményekre épülhet; ezeknek a napi politikától csaknem teljesen függetleneknek kell lennie, mert e nélkül nem tudják betölteni hivatásukat.
Kissé talán elkalandoztam, de e nélkül nem juthatunk tartós eredményekre, világos jövőképre.
Közeledve a szűkebb témához
Mi az urbanisztika, létezik-e egyáltalán ilyen tudomány vagy szakma? Hazánkban évtizedekig nem volt ilyen képzés, s a várostervezők (leginkább rendezési terveket készítők) szinte kizárólag építészek voltak. Ez a hiány olyasmikben is megmutatkozik, hogy pl. a 300 m2-nél kisebb lakóházakat engedély nélkül lehetővé tevő, és egy füst alatt a helyi építési szabályzatok előírásainak nagy részét lenullázó törvénymódosítás keltette űrt az építészkollégák valamiféle „településképi” törvénnyel kívánták, kívánják helyrehozni. Mintha a látvány fontosabb lenne a törvény előtti egyenlőségnél, a környezethez illeszkedésnél, a jogbiztonságnál stb.
Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, hogy az épített örökség helyreállítása, egyáltalán megőrzése érdekében mit tehetnek az urbanisták, akkor először tisztázni szükséges, hogy ki tervezi a települést, a várost. Erre a kérdésre keresi a választ az idei Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem Szombathelyen július 4-val kezdődő héten – többek között – politikusok bevonásával.
A településtervező sokat tehet a védett épületek és területek védelme, sőt helyreállítása érdekében, bár eszközei közvetettek: a lehetőséget biztosíthatják (vagy elvehetik), de nem tudnak garanciát adni a tényleges tevékenységre. Mit jelent ez konkrétabban? Eger általános rendezési tervének alkotói (VÁTI, T.GY.) 1970 körül a völgyben, észak-déli irányban hosszan elnyúló megyeszékhely közúti közlekedési gondjainak megoldását egy, négysávos főforgalmi úttal látták megoldhatónak, ami a város közepén vezetett volna, s a történeti belvárosban a vár alatt húzódó alagútban, s a vártól északra pedig keresztülvágott volna a város egykor fallal körülvett területén. Ezáltal azon a területen összesen két épületegyüttes maradt volna meg: a szervita (Egerben servita) templom és kolostor valamint a görögkeleti rác templom és parókia. A jellemzően földszintes és egyemeletes városrész, középkori eredetű utcahálózatával, városfalával, a kapuk helyét őrző terekkel mindenestül eltűnt volna, átadva helyét egy modernista, négy-ötemeletes, gyökértelen beépítésnek. Hozzá kell tennem, hogy ezt az „készítette elő”, tette lehetővé, hogy a műemléki jelentőségű terület lehatárolása során (a helybéli legendák szerint Gerő László és Ott László városi főépítész) a fallal körülvett középkori eredetű városnak csupán a déli, a jelentősebb műemlékeket tartalmazó részét nyilvánították védetté (igen furcsa határokat megállapítva az északi részen). 1. ábra A lehatárolás – megítélésem szerint – nem felelt meg az akkori, 1967-es műemléki rendelet fogalom-meghatározásának (sem a mainak).[2] A város szerencsére nem tudta hol elkezdeni a városrész átépítését, s ezért új tervet készíttetett. Ebben vettem, vehettem részt, mint a bemutatkozásban említettem.
A településtervező azzal segítheti elő a védett vagy védelemre érdemes épületek, együttesek és városrészek fennmaradását, „helyreállítását”, megújítását, ha (1) felismeri és tudatosítja értéküket, (2) olyan szerepet ad a területnek, s olyan beépítési paramétereket határoz meg a területre (ilyenekre tesz javaslatot), amelyek nem vezetnek az érték felszámolásához, sőt, amelyek „helyzetbe hozzák” azt, azokat, és (3) megadja a védelem külső feltételeit. Még mindig az egri példáknál maradva: a város egyik érdeme a „tömb-rehabilitáció” hazai kitalálása és első alkalmazása.[3] Az első ilyen a Líceumtól északra fekvő Széchenyi u. – Érsek utca – Dobó tér – Bajcsy-Zsilinszky utca által határolt tömb volt. A tömbbelsői melléképítményeket (pl. tüzelőtárolókat) lebontották, a telkeket összenyitották, a kapualjak felhasználásával átjárhatóvá tették a tömböt (beterelve a gyalogos forgalmat a szűk járdákról, hisz az utakon még nagy átmenő forgalom zajlott). Vonzó létesítmények kerültek a tömbbe: vendéglő, cukrászda, virágbolt, utazási iroda, …
Nézzük most meg néhány dián összefoglalva a településtervezés teendőit.
Az értékek megőrzésének, kiteljesítésének alapvető feltételei két részre bonthatók, bár ezek nem mindig válnak el élesen egymástól: Beszélhetünk külső és belső szempontokról. Hivatkozott példáim többnyire a történeti városközpontok, mert e téma igen gazdag, s a példák – remélem – elég közismertek. Első feladat a település fejlesztési és rendezési terveiben az értékeket hordozó terület/ objektum szerepének meghatározása. Több városunk esetében találkozhattunk olyan problémával, hogy a két településből egyesült városok központját a két beépített terület között keresték eleink. Így történt ez Moson és Magyaróvár, Tata és Tóváros (s Balatonlelle és Balatonboglár) esetében. Túl azon, hogy a településközi területek általában azért nem épültek be a történelem során, mert építésre alkalmatlanok voltak, az új központ kijelölése gyengítette a történeti településrészek helyzetét: részben funkció és fejlesztő erő nélkül maradtak. Tatán a Kossuth térnek erőteljes külső beavatkozásra volt szüksége (EU támogatta köztérmegújításra), hogy több évtizedes csipkerózsika-álmából ébredezzen. Természetes most nem beszélünk azokról az esetekről, amikor nem a településtervezés, hanem a politikai döntés hozott értékes településeket igen nehéz helyzetbe. Ilyen volt pl. az I. világháború lezárása, aminek következtében megrendült Gyula, Esztergom, Kőszeg, Sopron, Szombathely, vagy az 1950-es nagy közigazgatási átszervezés, amikor elvesztette megyeszékhely szerepét Balassagyarmat s a már említett Gyula és Esztergom.[4]
Nem ilyen egyszerű a kérdés, mert van, amikor a jelentős új funkció, vagy a város növekedése miatti nagyobb épület léte feszítené szét a történeti kereteket, s akkor jó azon kívül helyezni az egyébként oda való, vagy már ott volt létesítményt. Pl. Győr városházát eleink 1900 körül a vasútállomás mellé, a történeti negyeden kívül építették fel. Másutt a központ kihelyezése űrt hagyott maga után, pl. egy szakdolgozat szerint Nagybányán.
A következő, egyaránt külső és belső tényező a közlekedéssel függ össze. Korunk motorizációja szétfeszíti a történeti városrészek úthálózatát és térrendszerét. Legkiválóbb megoldás az átmenő forgalom megszüntetése. Ennek szép hazai példái Kalocsa, ahol az 51-es Budapest – Baja útvonalat vezették át a város ritkán lakott, külsőbb területein és kertségein, ezáltal a történeti főutca mentesült a távolsági forgalomtól. Kecskemét főterét – a legendák szerint – a két országos út kereszteződésének átépítésekor puccsszerűen lezárták. Egerben a 25-ös út kikerült nyugatra, a Károly-városi Vörösmarty utcába (nem ideális helyre, de mégis elkerülve a belvárost). Szentendre kétszer is nekifutott a feladatnak: előbb a város főutcáján és főterén átvezető 11-es utat kihelyezték a Duna-partra, majd másodszorra kiépítették a Dunakanyar körutat. Külön vizsgálatot érdemelne, hogy a folyó- és tóparti városok esetében ez a kettőzés mennyire tipikus: hasonló figyelhető meg Paks esetében, csak ott a második utat nem a város testébe kellett belevágni, hanem elkerülte azt. Nagykanizsa pedig ECTP díjat vehetett át néhány éve, mert majd’ harminc éves tudatos előkészítés (a 7-es út kihelyezése, majd a mellékutak elkerülő szakaszainak megépítése) után neki tudott kezdeni a főtér-együttes forgalomcsillapításának, gyalogosításának.
A védett, belvárosi területek határán létesített körutak sem ritkák: Kecskemét, Debrecen, Kőszeg, Sopron, Pécs, Eger, hogy csupán néhány várost említsek. Kőszeg és Sopron esete azért speciális, mert e két városban a városfal előtti térségben remek lehetőség adódott, már régen kialakult a körút (vagy annak nagy része). Pécsett a Mecsek felőli oldalon alagutat kellett létesíteni. A nagykiterjedésű alföldi, mezővárosi múltú településekben ezek az utak keményen belevágtak a történeti szövetbe.
Már a ’60-as években felvetődött, majd a ’70-es évektől egyre több helyen valósult meg hazánkban is a történeti városrészek egyes utcáinak, tereinek, sőt térrendszerének gyalogosítása, ill. gyalogoselsőbbségűvé tétele. A pesti Váci utca, Szentendre főtere, Kecskemét főtere, Sopron és Kőszeg központja mellett – után Eger volt az a város, ahol nagykiterjedésű sétáló-belvárost hoztak létre (egy kis szerepem nekem is volt ebben a történetben). A gyalogosítás már „belső” tényező, de külső (=területen kívüli) előfeltételei vannak: forgalomszervezés, elkerülő – kiváltó – helyettesítő útvonalak, parkolás megoldása a peremeken kívül, a tömegközlekedés fejlesztése, egyes helyeken P+R rendszer kialakítása, a forgalom távolabbi megállítása (csak a mozgásukban korlátozottaknak kell gépjárművel közvetlenül megközelíteni a célt, az értékeket). Sok vita előzte meg és kísérte a parkoló-rendszerek építését: Pest belvárosában súlyos kritikát váltott ki annak idején a Szervita (akkor Martinelli) téri parkolóház több okból is. Egyrészt, hogy nem a kiskörúton kívül fogta meg a forgalmat, másrészt egyesek szerint nem illik az épület a történelmi környezetbe. Mi légyen a területen lakók ellátásával? A legdrágább mélygarázs a megoldás? De mi van a régészeti emlékekkel (Lásd Győr, Dunakapu tér)?[5]
Egy dolgot mindenképp meg kell még említeni: a településtervezés nagy tévedései közé tartozik az utak szabályozási szélességének válogatás, érdemi megfontolás nélküli növelése. Városainkban sokfelé járva megfigyelhetők a hátrább épített házak és a szomszédos házak tűzfalainak éktelenkedő látványa. Vannak esetek és helyek, ahol meg lehet, és esetleg kell tenni a szélesítést, de olyan területeken, ahol történeti értékek vannak, e módszer nem alkalmazható. A létező szocializmusban nem kellően tudatosult szakmai körökben, hogy az OÉSZ szabályai létesítési szabályok, meglévő utakra nem alkalmazható. elrettentő példa volt számomra annak idején látni, hogy egy kétbeltekes településen, a Tisza mentén a rendezési terv hogyan tette lehetetlenné a várost azzal, hogy keskeny közeit, zsákutcáit 16 méteresre szabályozták: nem maradtak használható tervek. Hasonló hiba az utcák, terek egyenetlenségeinek, esetlegességeinek megszüntetése, a szabályozási vonalak és a beépítési vonal „kiegyenesítése”, leegyszerűsítése. Erre a kérdésre még az előadás végén visszatérek, amikor Batár Attilát idézem.
A következő – ami a településtervezés feladata – sorra venni azokat a feladatokat, amelyek a település értékes részeinek, műemlékeinek „helyreállításához” szükséges: az onnan ideiglenesen vagy véglegesen kiköltöztetendő funkció és emberek helyének biztosítása (szociális lakásépítés, csereterületek, város-rehabilitációs program, stratégia a végrehajtásra), az oda való funkciók számbavétele (és máshol ezek számára ne biztosítsanak, vagy legalábbis ne elég helyet, lehetőséget). Ma, amikor a városok mérhetetlenül szétterülnek, s a politika újabb meg újabb területekre akarja kiterjeszteni a beépítést, akkor értéküket vesztik a kissé nyűgösebben megújítható területek, épületek.
Egy további fontos kérdés a területek beépítési intenzitásának, a telekalakítás szabályainak, azaz az övezeti paraméterek megállapítása. Sok helyen tapasztalható, hogy aránytalanul megemelik a szintterületi mutatót, a beépítési mértéket és magasságot (mert állítólag így kifizetődő, csak az a kérdés, hogy kinek: A közösségnek vagy a beruházónak?). A telekalakítást azért említem külön, mert itt Egerben is látjuk nem egy helyen, hogy két-három régi ház helyén egy valósult meg – összevonva a telkeket -, s a két szint helyett négy épült, s a barokk s későbbi paloták „összementek”, jelentőségüket vesztve lapulnak meg a nagy házak között. Történtek kísérletek arra vonatkozóan, hogy ilyen esetekben az egy épület keltse azt a látszatot, mintha valójában több épület lenne. Elméletileg nem zárható ki e megoldás, de óvatosan kell ezzel bánni, hogy ne olyan szörnyszülöttek jöjjenek létre, mint a kötélverő házzal szemben magasodó uszoda.
A településtervezés abba a hibába is eshet, hogy a meglévő állapotot oly mértékben rögzíti, hogy nem ad lehetőséget még a kismértékű bővítéseknek sem. Éppen a műemlékek és általában az értékőrzés hívei hajlamosak arra, hogy „leírják” a mai, évszázadok alatt kialakult helyzetet, s mindent abban a helyzetben rögzítsenek, kvázi megállítsák az időt. Ezekkel találkozhatunk Miskolctól Mezőkövesden át Esztergomig vagy éppen Kőszegig, szerte az országban. Ez a tervezés sok ellenséget, ellenfelet szerez és szerzett az értékvédelemnek. Groteszk dolog telkenként eltérő szabályokat megállapítani, s tudomásul kell venni, hogy az élet él és élni akar, hogy a totális védelem (= olyan érték, amihez nem szabad nyúlni) igen ritka, s az alakítás, fejlesztés során az arányosságra és a minőségre kell figyelmet fordítani. Több ország gyakorlata lehetővé teszi pl. a városkép javítása, egységesítése és a terület fejlesztése érdekében akár védett épületek esetében is az emelet-ráépítést (nálunk mintha csak a kilógó, túl magas épületek visszabontása lenne elképzelhető – lásd a budai vár polgár-negyedének II. világháború utáni alakítását).
Ahhoz, hogy értékeink fennmaradásáról, sőt kiteljesítéséről beszélhessünk, néhány a városról alkotott fogalmunkat érdemes felülvizsgálnunk. Az egyik ilyen pl., hogy a város a közepén a legsűrűbb, s a szélek felé a sűrűség és a beépítési magasság is csökken. Ha ugyanis ehhez ragaszkodnánk, akkor éppen a városmagokat kellene agyonzsúfolnunk. Egy másik szempont a beépített és beépítésre szánt területek összefüggő volta – ennek megfelelően nagyon sok településünk „tapasztásos” módszerrel alakul: a beépített terület szélein újabb sor és utca épül. E helyett nyugodtan kellene tagolni a beépített területeket, s így egy-egy létrejött vagy megtervezett, esetenként védett vagy védelemre érdemes egység határai egyértelműek lehetnének, identitásuk erősödne, jellegük egyértelművé válhatna. Kertvárosunk, a Wekerle-telep délkeleti határán mindenféle átmenet nélkül folytatódik a városi szövet (majdnem a végtelenségig), a többi határa egyértelmű, kiváltképp az északnyugati oldal, ahol erdősáv választja el a József Attila lakóteleptől.
A településtervezőnek lehetősége van/volt építészeti jellemzők meghatározására is. Ilyenek lehetnek az anyagok, a színek és a formák (tetőforma, tetőhajlásszög, fal-nyílás arány, bejáratok számának és helyének meghatározása,…). Egy példa: a budai Fő utcán álló Pala-ház 9. és 10. ábra (Csomay Zsófia alkotása) a Pala utca mentén lelépcsőzik az utca túl felén álló műemlék épület magasságáig (s ez nem csupán az építésztervező érzékenysége, hanem lehet helyi előírás is). Az anyagok, a színek és a formák előírása nem garantálja a védett épületek, utcakép, negyed helyreállítását, de szolgálhatja az értékek továbbvitelét, érvényesülését, környezetének illeszkedését.
A településtervezés további lehetősége a történeti városelemek megújítása érdekében a közművesítés megfelelő tervezése és kialakítása. A közmű alagútba helyezett vezetékek teszik lehetővé történelmi negyedek zavartalan használatát, az életet és benne az idegenforgalmat zavaró gyakori útbontások helyett. Veszprém várában, Prága belvárosában találjuk ezt a megoldást. De vannak települések, ahol ennél alapvetőbb feladatokat is meg kellett oldani, pl. az évtizedek alatt felgyülemlett talajvízkúpok megszüntetése (Kalocsán a víz Duna mellől való bevezetése, az addig használt ásott kutak felhagyása és a szennyvízelvezetés hiánya két méterrel emelte meg a városban a talajvízszintet használhatatlanná téve barokk pincéket. Az elmúlt évtizedekben e téren jelentős előrelépés történt, de nem szabad megfeledkeznünk ezekről a szempontokról sem. Tapasztalhatjuk, hogy az árvízvédelem és a belvízvédelem kérdése valójában sosincs véglegesen megoldva, a víz érezteti velünk, hogy azért ő az úr. (vízlépcsők, nagyvízi medreken történő építés, a nagyvízi meder szűkítése /pl. Vácott egy városrész terveztetett a történeti belváros és a Duna közé/).
A településtervezés lehetőségei ezzel nagyjából véget is érnek, nem számolva itt azzal a lehetőséggel, ami esetenként megvolt, pl. Winkler Gábor több évtizedes pápai főépítészsége, művezetése, szakmai konzultálása alapján. Ma a beruházók nyomulása és a jog előretörésének következménye, hogy a szakmai orientálás, az ún. finom eszközök háttérbe szorultak. (Ehhez nagymértékben az is hozzájárul, ha nem igazán hozzáértők, s a helyzetet uralni akaró, kvázi pallosjogra vágyó főépítészek tevékenykednek ilyen szerepkörben). A helyzetet az is nehezíti, hogy a műemlékvédelem eddig nem vállalta fel, hogy a védetté nyilvánításkor – akár egyedi, akár területi védelemről legyen szó – jogszabályban rögzítse a védelemmel kapcsolatos elveket, kikötéseket, előírásokat.
A helyreállításról[6]
Engedjék meg, hogy szűken vett szakterületi kompetenciámat túllépve elmondjam véleményemet, vagy inkább kérdéseket tegyek fel egyes épületek helyreállításáról is, s néhány szót ejtsek a romemlékekről, azok kiegészítéséről is.
Akik emlékeznek néhány megnyilvánulásomra ezen a szakterületen, azok tudják, hogy én annyira fontosnak tartom a kitüntetett helyeket, az ország ritka pontjait, helyeit, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak egészen kivételes esetekben szabadna romemlékeket meghagyni, s megkísérelni (mert megoldani nem lehet) konzerválni a mi éghajlati körülményeink között. A helyről, mint olyanról sokféle megközelítés él. A XX. század vége felé, a világháló (internet) terjedésével sokan vizionálták a hely jelentőségének megszűnését (az az évszázad, s korunk is, abban verseng, hogy ki tud nagyobbat, meghökkentőbbet mondani!), aztán – ahogy erre remek tanulmányában Kunszt György rámutatott – ebből semmi sem lett.[7] Egy másik szemléletbeli dilemmáról Mircea Eliade ír A szent és a profán című művében: a különböző megközelítések másként látják a térnek/helynek a homogenitását/inhomogenitását.[8] Véleményem szerint a történelem során eleink által megtalált és elfoglalt (beépített) helyeknek jelentősége van, legalábbis közülük igen soknak: a nemzeti emlékezet és identitás szempontjából jelentős szerepük van.
A Műemlékvédelemben Fülöp András írásának végén ezt olvashatjuk: „… aki ma, a XXI. század elején hajlandó fölmászni egy várhegyre, szép kilátásra és – hangozzék ez bármilyen divatjamúltnak – elsősorban valami romantikus élményre vágyik. Számára furcsamód nemcsak az számít értéknek, ami e várakból megmaradt, hanem az is, ami hiányzik, amit a képzeletével szabadon kitölthet. Azaz e romok hátránya – nevezetesen hogy építészetileg torzók – egyben a különlegességük is, amelynek megőrzése nemcsak műemléki, hanem hosszú távú idegenforgalmi érdek is – vagy legalábbis annak kellene lennie.”[9] Két másik, kissé régebbi idézetet érdemes ide tenni: Kölcsey Ferenc Himnuszában olvashatjuk az egyiket: „Vár állott, most kőhalom,/ Kedv s öröm röpkedtek,/ Halálhörgés siralom/ Zajlik már helyettek”. Melyik a valószínűbb, hogy az embereknek eszébe jut? Másutt viszont ezt írja a költő: „Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;/ Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold./ – Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott/ Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém./ És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?/ Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?/ Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;/ Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Komolyan remélhetjük, hogy sokan, netán széles tömegek fognak eljutni a pusztulás, pusztítás nyomait látva előrevivő, reményt keltő gondolatokra? Hihetjük, hogy átélt előképek nélkül az emberek képzelete szabadon ki tudja tölteni a hiányokat? S hogy ezek a kitöltések netán korrelálnak valamiféle közös ismeret felé? Ami pedig a közösség (nép, nemzet) erősödésének feltétele.
Egyszer azt találtam mondani, írni, hogy a Velencei Kartában Európa materializmusa fogalmazódott meg – ez a mondat még Lővei Pál érdeklődését is felkeltette, amikor mint szélsőséges reakciót idézte, s egy fogalomzavarral magyarázta.[10] Giuseppe Zanghi (Peppuccio) olasz filozófus a különböző földrészek kultúrájának különbözőségeivel foglalkozó előadásában azt állapította meg, hogy Európa az eszközökre, Ázsia a szemlélődésre, Afrika pedig a mozgásra helyezte a hangsúlyt.[11] Számomra ebből érthető, magyarázható az európai műemlékvédelem anyagelvűsége – a megmaradt anyagi részek értékelése, s az az ázsiai példa is, amikor Japánban egy szentélyt több mint ezer éve rendszeresen újjáépítenek.[12]
Ma, amikor az emberiség talán végre megélheti, hogy minden különbözősége ellenére „egy”(Homo Sapiens), nem lehetne egymástól tanulni (s nem azzal áltatni magunkat, hogy a mi megközelítésünk a helyes, az egyedül helyes)?
A kiegészítésekről, rekonstrukciókról és a történeti épületek esetleges bővítéséről kaptam néhány „ötletet”, amikor évekkel ezelőtt az ún. illeszkedésről készültem előadást tartani.[13] Egy többéves folyamat részét képezte az az előadás, mert az építéshatóságoknak az építési törvény illeszkedési szabályáról írott cikkemben csak annak jogi vonatkozásiról és településrendezési, jogi kérdéseiről szóltam.[14] Budapesten jártamban számos épületen fedeztem fel, hogy mai formájukat több ütemben nyerték el. Ilyen például a Dohány utcai zsinagóga épületegyüttese, az Óbudai Egyetem Népszínház utca – Blaha Lujza tér sarkán álló épülete, meg egyszerű lakóházak is, pl. Felső erdősor 12-14. (10. – 12. ábra)
Mindháromban az évtizedekkel, a zsinagóga esetében hetven évvel később épült részek (többlet funkció: zsidó múzeum, ill. bővítések: emeletráépítés) csaknem azonosak a korábbi épülettel mind anyagukban, mind formai elemeiben. A létrejött művek egységes megjelenést mutatnak, s csak az alapos megfigyelő, a szakavatott szem tudja elválasztani a részeket. A kiegészítések tervezői nem szolgalelkű, ötlettelen utánzók, hanem jeles építészek voltak (sorban): Vágó László és Faragó Ferenc, id. Janáky István (Hauszmann épületét bővítette), valamint Wallisch Sándor és Wallisch Gyula. Az eltérések a formák egyszerűsítése, a részletképzés finom változtatása (e tekintetben is egyszerűsítése), vagy pl. a belmagasság csökkentése.
Ezek alapján felvetem a kérdést: a Velencei Karta szerinti eltérő anyagnak ordítania kell a különbözőségről (a beton brutális használata a Salamon-toronytól Diósgyőr váráig), mint azt teszi számos magyar műemléken, vagy elég olyasféle finom különbségtétel, mint ami Diósgyőr várában látható? A „négykilences tisztasággal” laikusokból álló látogatósereg a terek, az épület egységét érzékeli és élvezi, az ezreléknyi vájtszemű számára pedig egy kis erőfeszítéssel, figyelemmel feltárul e jelzés, a különbség.
Nem kívánok Diósgyőr kapcsán állást foglalni annak megoldásáról, de azt viszont állítom, hogy amikor a kitüntetett helyekről szóltam, akkor Miskolc kapcsán ez a hely bizonyosan az. Megkerülhetetlen és pótolhatatlan a hely és az épület is a város számára.
A „helyreállítás” problémakörének nehézsége jórészt abból következik, hogy e folyamat már nem tudomány, hanem alkotás. Az alkotásnak is van tudományos része, vannak tudományos vonatkozásai is, de nem az. Bármily kiforrattak is a helyreállítás elvei, s esetleg egy „iskola” gyakorlata vált általánossá, netán uralkodóvá egy adott időszakban (a szervezeti keretekből fakadóan), ez nem jelentheti azt, hogy minden más állítás eretnek vagy tudománytalan. Ha a helyreállítás tudomány lenne (vagy megfelelő tudományos alapossággal művelték volna), akkor feltehetően nem fagyott volna el az eredeti kőanyag Eger várában, a székesegyházban meg Visegrádon, a királyi palotában a helyreállítás felfalazása alatt, s nem pusztult volna el Velemér Aquila János festette freskójának alsó egyharmada a betonpadló miatt csak a falakban utat találó nedvesség következtében.
Még néhány megfontolás: Werner Heisenbergtől[15] Ferenc pápáig[16] többen állítják, hogy az egész több mint a részek egyszerű összege, s az egész fontosabb a résznél. Nem jelenti-e ez azt, hogy a helyreállításoknál lehetőleg törekedni kell az egész elérésére és annak teljességére, s nem leragadni a mégoly értékes résznél, részleges megoldásnál?
Az épületekhez és városrészekhez való hozzányúlás, beavatkozás során sokszor mintha a korszellem eluralkodott volna, pedig ahogy Pogány Frigyes megállapítja az alkotás három szellem harmóniáján múlik. E három: a hely szelleme (s nem pusztán a természeti helyeknek van, lehet szelleme, hanem még inkább az ember által kiegészített természetnek), a korszellem és az alkotó (megrendelő, beruházó és a tervező). A korszellem túlzott szerepének érzem, amikor ugyanaz az anyag, szerkezet, szerkesztési mód valósul meg szinte bárhol egy rövid időszakban. („A divat felgyorsított mulandóság” – figyelmeztet a költő, Pilinszky János).
Végül visszatérek egy kicsit a településtervező szerepéhez, s Batár Attila: A történelem, mint tervező c. szép könyvére utalok, ahol azt állítja (bizonyítja), hogy a várost olyasmik is formálják, alakítják, amik ténylegesen már nem léteznek. Az utca és térszerkezet, a telekosztás mind olyan érték, amelyek gyakran régebbiek az épületeknél, s ezért, s történelmi alakulásuk, lenyomatuk miatt vigyázni kell ezekre (is).[17] 13. ábra
Utóirat
Noszvajon, a nyári egyetemen egy beszélgetésben arról esett szó, hogy a visegrádi palota kiegészítésével megszűnt az épület műemlék volta. Ez engem nagyon meglepett, s az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon ez megtörtént-e egykor ugyanott a Salamon toronnyal, vagy Diósgyőrött az egykori beton kiegészítésekkel?
Az előadás után, beszélgetve Tina Markušovával, a szlovák műemlékvédelem jeles képviselőjével, tőle arról értesültem, hogy az egykori Csehszlovákiában, s jelenleg Szlovákiában sehol nem alkalmazták a tömb-rehabilitációt, mert a védett épületek telkei is védettek, s a történelmi telekstruktúra, térhasználat veszik el, amikor telkeket összenyitnak. Emlékezetem szerint, a tervezés során ilyen karakteresen Magyarországon e szempont nem merült fel, csupán az, hogy többen féltették a telkek intimitásának elveszítését, a tömbbelső lakásainak megváltozott helyzetét és az összenyitás mértékét kifogásolták. Egerben alighanem másképp alakult volna a helyzet, ha a város áldatlan közlekedési állapotán korábban sikerült volna javítani.
Köszönöm figyelmüket. 14. ábra
Budapest – Noszvaj, 2016. június
Körmendy Imre
[1] Laudato si’ – Ferenc pápa: Áldott légy kezdetű enciklikája (105. pont), Szent István Társulat, Bp. 2015.
[2] 1/1967. (I. 31.) ÉM rendelet szerint: „MJT a település olyan összefüggő része, amely a jellegzetes településszerkezet (terek, utcák vonalvezetése és beépítettsége) történelmi kialakulását, fejlődését bizonyítja, továbbá az olyan városrész, tér, utca, utcaszakasz, ahol a nagy számban előforduló műemlékek, műemlék jellegű és városképi jelentőségű építmények együttest, illetve jellegzetes városképet alkotnak.” Kifejtve olvasható: Körmendy Imre: Adalékok a történeti városközpontok témájához Eger példáján, 4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat 39. szám, 2015. (20-37- lap).
[3] Egyes szakanyagokban is az olvasható, hogy a tömb-rehabilitáció lényege, hogy az utcahálózat megmarad, a tömbök lehatárolása nem változik. A tömb-rehabilitáció lényege azonban valójában az, hogy a tömböt egységben kezeli, s benne közösen megoldandó feladatokat is elvégez: telekösszenyitások, közös zöldfelületek kialakítása, átjárás biztosítása, az egész tömb számára hiányzó funkciók, pl. parkolók biztosítása. Az utcák megmaradása önmagában nem elegendő, mert pl. megmaradtak Sopron belvárosának tömbjei is, de ott – az adottságok miatt – tulajdonképpen telkenkénti megújulás volt lehetséges. Az egri szakemberek remek ötlete volt továbbá a közeli, használaton kívüli érseki gazdasági udvar és épületeinek felhasználásával átmeneti hely biztosítása, ahol az éppen felújítás alatt álló épületekből költöztek át ideiglenesen az üzletek, közösségi létesítmények. Még egy fontos elem: egy-egy ötéves tervben, egy-egy tömbre koncentrálták az erőket, s így haladtak a város-rehabilitációval.
[4] Ezt az átszervezés Gyula esetében nem jelentett akkora drámai változást, egyrészt mert az új megyeszékhely, Békéscsaba közel van, másrészt – talán ennek is köszönhetően – a megyei és regionális intézmények kb. fele máig Gyulán található.
[5] Annyit mindenképp meg kell említeni, hogy a város rendezési terveiben és az ahhoz készült kulturális örökségvédelmi hatástanulmányban nem szerepelt a Dunakapu téri mélygarázs, tehát az átfogó tervek nem számoltak ezzel a megoldással. Egy szempontú, az összefüggéseiből kiragadott tervezés és előkészítettlenség eredményezte a rossz megoldást.
[6] Tudatában vagyok annak, hogy e fogalom (műemlék-helyreállítás) nem egyértelmű, s nem nagyon kedvelt fogalom. Vö.: Örökségvédelmi fogalomtár, Czétényi Piroska, Vukov Konstantin és BCE Tájépítészeti Kar, MÉK Műemlékvédelmi, Restaurátori Tagozat, Bp. 2009.
[7] Kunszt György: Globalizáció és építészet, In.: K. Gy.: Értékválság az építészetben – és a modern szakralitás, válogatott írások 1962-2003. TERC kiadó, Budapest, 2003.
[8] Mircea Eliade: A szent és a profán, Európa Könyvkiadó, Bp. 1996. és 2009.
[9] Fülöp András: Ásatások Somló várában, kutatási helyzetkép. Műemlékvédelem, LI. évf. 2007/1. szám, 27. lap.
[10] Lővei Pál: A Velencei Karta és a magyar műemlékvédelem. Műemlékvédelem, XLVIII. évf. 2004. Különszám (22-27. lap).
[11] Focolare.org
[12] Átmenetek/ Transitions – Az építészeti formaadásról, TERC Kiadó, Bp.
[13] A város kórusmű – Az építészeti illeszkedés egyes szempontjai egy urbanista szemével, XVIII. Országos Főépítészi Konferencia, Nagykőrös, 2013. aug. (elektronikus formában megjelent a konferencia „honlapján”).
[14] Körmendy Imre: Az illeszkedésről. Építésügyi Igazgatás 2004/4. szám, A településrendezés szabályozási kérdései c, egyetemi jegyzete, BCE Tájépítészeti Kar, Bp. 2011
[15] Werner Heisenberg: A rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról, Gondolat, Bp. 1975.
[16] Az idézett Laudato si’ enciklikában
[17] Batár Attila: A történelem mint tervező – Egy bécsi utca – A Mölkersteig, N&n, Budapest, 2004. „Az építészet nem csak abból áll, amit látunk. A napjainkban is látható építészeti teret az is formálta, ami az idők folyamán eltűnt, ami még elbontása előtt környezetét befolyásolva, nyomot hagyva tovább él. Az eltűnt múlt hatásában még ma is jelen van. Szeretném, ha a leírt gondolatok elősegítenék annak megértését, hogy az épületek, az építészeti terek nem szükségszerűen tudatos emberi tervezés eredményei. A városok alakulásában ugyanilyen mértékben közrejátszottak az építészeten kívül álló erők, társadalmi, kereskedelmi, katonai kényszerek és történelmi tényezők, a múltból átöröklött szokások és a véletlenek. Az elénk kerülő mű vagy városi térkompozíció minden esetben az alkotók és a körülmények kölcsönhatásának eredménye.”