Életünk szerves része az építés. Ezzel kapcsolatban rendre felmerül a kérdés: mit kezdjünk a megöregedett házakkal, városrészekkel, a folyton változó élethez alkalmatlannak tűnő utcákkal, terekkel, tájhasználattal, épített környezetünk mindannyi elemével? Déri Tibor G. A. úr X-ben c. regényében olyan társadalomról ír, amelyik rendre elhagyja a városokat, és másutt épít újat.[1] Amióta belaktuk ezt a földrészt, azóta ez a módszer aligha járható számunkra (még akkor is, ha néhány kicsi falut valóban elhagytak lakói hazánkban is, s a városaink is egy-egy gazdasági, társadalmi átrendeződést követően lelkeinek jelentős részét elveszíthetik).
Az ember sokáig nem nagy becsben tartotta eleinek építményeit: a tragédiák után elegyengették a romokat, s fölé építették az újat. Emlékezzünk, hogy a reneszánsz és a barokk Róma az antik város köveiből épült. De éppen a reneszánsz volt az a kor, amikor az emberiség felfedezett egy szerencsére még szemlélhető emlékekkel dokumentált korszakot, s kezdett becses lenni a régiség.[2]
Alighanem minden időben és minden helyen az építéskor három „szellem” ütközik (Pogány Frigyes szerint): a hely szelleme, a korszellem és az alkotó (építtető és tervező) szelleme. Mintha a modernben a hely szelleme elveszni látszott volna, s egyértelműen eluralkodott a korszellem és az alkotói „szabadság”.[3] A hely szelleme még a történeti negyedekben, a markáns, karakteres örökség közepette is vereséget szenvedett. Jeles építészeink kísérleteztek, próbálkoztak, de ezer szállal kötötte őket a korszellem: újat, sosem voltat építeni. Hazánkban erre még ráerősített „a múltat végképp eltörölni” jelszava.
De említhetem szűkebb szakterületemet, a rendezési terveket, ahol a kiegyensúlyozás, a dominancia elve, a normatív szemlélet, stb. alapján sok egyenetlenség, változatosság, történelmi esetlegesség (és szépség) tűnt el a városokban és a falvakban egyaránt. A II. világháború után a múlt emlékeit maradinak, elavultnak, a szocialista társadalomhoz méltatlannak ítélték. Egy-egy szakmai szempont fetisizálása felborította az évszázadok alatt kiforrott települési és építési módot (Pl. a fűtés szempontjából a kockaház az optimális – gömböt még se mertek a modernek mondani -, ezért az oldalhatáron álló hosszú ház bontandó). Felsőbbrendű lesajnálással magyarázták az embereknek, hogy nevetséges, amihez ragaszkodnak. Illyés Gyula írja le a groteszk helyzetet, amikor a haladás nevében kidobatták a parasztokkal a szűrt meg a gubát, mert sokkal modernebb a télikabát, de a legtöbb embernek nem volt miből azt megvásárolni.[4]
A modern másik jellemzője az elitizmus, bár kiindulása más volt. Még ma is sokszor hasonló felsőbbrendűséget tapasztalhatunk, hogy csak egy-két példát említsek: a csak „vájtszeműeknek” érzékelhető építészeti rajzok, grafikák (még leginkább a bolseviki időkben), a jeles építész által elhárított kérdés az épület színezésének megjelenítésére (mondván, az úgyis csalóka lesz) vagy a csak megszállottaknak sokatmondó romok (szerte az országban, sokszor éppen a legjelesebb helyeken), a csupán kézzel kitapintható középkori kőfaragójegyek (Kisnánán): mind megannyi jele a szakmai elzárkózásnak, valamiféle elitizmusnak. Ezekben az esetekben az egyensúlyt felborítja az alkotó túlfejlett „szelleme”.
Egy szakmai konferencián, ahol ott ült az elnökségben az éppen aktuális miniszter, az akkori, első országos főépítész olyasmit talált mondani a kollégáknak: „Mi fél szavakból is értjük egymást.” A politikus kapott a szón: „Akkor nagy baj van, mert úgy beszélnek, hogy én ne értsem.”
Hányszor látjuk, hogy kollégák nem a nagyközönség tetszésére vágynak, hanem a szakma nagyjainak elismerésére; máskor, másoktól meg azt tapasztaljuk, hogy csak a megrendelő kiszolgálása vezérli őket és/vagy a közönség tetszésére (mellesleg a szakma bosszantására) hajtanak.
Gondolhatják: ennek az embernek semmi se jó! De mielőtt elmerülnénk a különböző nézőpontok elemzésében, javasolom, tekintsünk egy kicsit túl a szakmán. Egészen másról szólva Bonhoeffer, a fiatalon elhunyt, jelentős evangélikus teológus[5] ezt állítja: „Radikalizmus és tradicionalizmus a múlt, illetve a jövő iránti gyűlölet két formája. A radikalizmus sohasem fogja elismerni a rítus törékenységét, és sohasem fog „lemondani” egyetlen reformról sem, sőt azt fogja javasolni, hogy minden nemzedék csináljon magának saját liturgiát, és így minden folytonosság el fog veszni néhány nemzedék alatt. Ezzel ellentétben, de ugyanazzal a végeredménnyel, a tradicionalizmus megszállott nosztalgiája sohasem fogja elismerni a liturgia lényegi dinamizmusát, és hagyja majd meghalni, hogy úgy mondjam, üvegbura alatt, egy szép, légkondicionált és a legmodernebb biztonságtechnikai eszközökkel felszerelt múzeumban.”[6]
Alighanem néhány szó kicserélésével az építészetre és a műemlékvédelemre is érthető az állítás. De nézzünk tovább, immár a művészettel (speciális része az építészet) és a filozófiával foglalkozó írásokban. Zeley László: A pillanat fogságában[7] c. könyvének Korkép és Körkép a filozófiában c. fejezetében Lendvai L. Ferenc filozófus ezt mondta: „A modern kor egyik titkos előítélete, hogy mindig mindenben újat kell produkálni. Ennek jegyében a konzervativizmust általában maradinak, reakciósnak ítélik. A konzervativizmusnak azonban van másfajta értelmezése is. Wittgenstein Mussil teremtő konzervativizmusról beszél, tehát arról, hogy a hagyományos értékek őrzésének megvan a maga jelentősége.” (Id. mű 36 – 37. lap) Nem lehet, hogy ez a „titkos előítélet” hajszol sokakat manapság is? Hogy bennünket is megfertőzött?
Lehet, hogy a Velencei Karta megfogalmazói is ennek a modernista előítéletnek voltak a képviselői, tehát hogy mindenáron újat kell létrehozni – azaz az elpusztult, megrongálódott épületek, városrészek újjáépítése megengedhetetlen? Lehet, hogy mindezt tetézte a 1789-es „nagy veszedelemmel”[8] felerősödött és a következő évszázadokban egyre inkább eluralkodó materialista szemlélet, ami a megmaradt anyagi darabokat, töredékeket értékesebbnek tartotta, mint az épületben megtestesült gondolatot (magát a helykiválasztást, az alkotott teret, a harmóniát, a használhatóságot, …)?
Ebben a küzdelemben értékes dolgok jöttek létre, de ugyanakkor súlyos hibák is történtek. Néhány emlék az elmúlt évtizedekből: Velemér egyedülálló templomában az északi fal freskóinak (Rómer Flóris még látta az egészet) alsó egyharmada a „tudós” műemlékvédelemnek lett az áldozata (a felső meg a „kulturált” határőröké – mint láttuk közösen tavaly), Eger várában a középkori székesegyház megmaradt köveit a fölé falazott műkőfalazat tette tönkre, Visegrádon a palotáét a felfalazás vízzáróbb kőanyaga, s a sor még hosszan folytatható (nem beszélve a ’70-es évektől kedvelt műanyag falfestékekről, amelyek vízzáró volta méterekkel csalogatta feljebb a nedvességet a műemlékek falában). Ki ne találkozott volna már használhatatlan templomokkal, amelyek a tudós feltárásnak és megújításnak köszönhetik használati gondjaikat? Ahol egy-egy részlet fontosabbnak ítéltetett, mint az egész harmóniája, összessége, pedig Werner Heisenberg: A rész és az egész c. könyvében[9] és napjainkban Ferenc pápa is arra hívja fel a figyelmet, hogy az egész több mint a részek összessége, illetve, hogy az egész fontosabb, mint a rész(let).[10]
Ugyanakkor azt se feledhetjük el, hogy vissza-visszatérően sok régi épület, pótolhatatlan érték veszett el a politika és a beruházók barbársága, sietsége, kizárólagos rövidtávú gazdasági értékszemlélete miatt: Aquincum katonai táborának tetrapylonja a Flórián Áruház alaksorában, középkori eredetű épületek Egerben (Détschy Mihály eltűnt keserve),[11] vélhető második császári palota Szombathelyen, előkerült leletek részletes fel nem tárása és befedése Egerben, Szegeden, Győrött (L! Icomos citromdíj 2014-ben).[12] Sajnos ez utóbbiak napjainkban, s igen rövid időn belül történtek.
Hölgyeim és Uraim!
Amint látják, felettébb sok a kérdés, a kétely, ráadásul a biológiai génbankoktól eltérően az épített környezet, a települések génbankjai nem távoli, jól védett helyeken vannak általában, hanem a településeinken, mindennapi életterünkben. Ezért többszörösen nehéz a feladat: megmenteni és fejleszteni egyszerre. Még ott is, ahol az eredeti génbankokhoz hasonló helyzetet találunk, a szabadtéri néprajzi múzeumokban, ott is sok kérdés és nehézség adódik: anyaghasználat, építési technika, megvilágítás, fűtés, berendezés, használat ezer elágazási pontja, kérdőjele.
Remélem, hogy a következő napok előadásaival és beszélgetéseivel valamicskét előbbre jutunk e kérdések megválaszolásában vagy legalább a kérdések pontosításban. Ehhez kívánok mindnyájunknak jó munkát, eleven eszmecserét, inspiráló légkört!
Miskolc – Diósgyőr, 2015. augusztus 26.
Körmendy Imre
[1] Déry Tibor: G. A. úr X.-ben, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1964; Magvető, 1998; Fapados kiadó, 2010.
[2] Vö. Schulz, Karel: Kőbe zárt fájdalom – Michelangelo, Képzőművészeti Alap kiadóvállalata, Budapest, 1962.
[3] Borvendég Béla: Miről (kellene) szóljon az építészet? „Döntő az, hogy a modernisták ideológiát is gyártottak elgondolásaik alátámasztására. Univerzálisat és egyben házi használatra. Megunták, hogy az építészet importeszméket közvetítsen. … Miért is ne lehetne maga az építészet ideológiateremtő. Mégpedig úgy, hogy felszabadítja az építészt minden kötöttség alól. Hiszen, ha minden épület egyedi és egyszeri, akkor az épületek össze se mérhetők.” In: BB: Architectura quo vadis? TERC, Bp. 2005.
[4] Illyés Gyula: Magyarok, 1936 (november), In: Illyés Gyula művei III. Útirajzok, esszék, tanulmányok, Szépirodalmi, Bp. 1982. (570. lap) „A művelődés nem folyamatosan halad, hanem vibrálva, néha szinte szeszélyesen. Ha a népi kultúra helyett a parasztság rögtön kapott volna megfelelő új kultúrát, egy szavam sem volna. De semmi érdemlegeset nem kapott, holott mindent elvesztett; majdnem úgy mondtam, hogy mindent elvettek tőle. A Haladás istennője más téren is megengedett magának ilyen játékot. Hogy csak egy példát mondjak: a múlt század hatvanas éveiben nyilván merő szórakozásból levettette a parasztokkal a szűrt meg a gubát. Miért? Ez a viselet tökéletesen megfelelt a magyarországi éghajlatnak, az akkori társadalmi, közlekedési viszonyoknak. A parasztok dideregtek, meghűltek, meghaltak. Felelni csak azt tudták volna, ha valakinek eszébe jut megkérdezni őket, hogy a szűrviselet már nem módi. Jó ötven évbe tellett, míg az istennő megkönyörült rajtuk és közibük is elvitte a nagykabátot, a kötött mellényt. Ez is a fejlődés „törvényszerű menete” volt? A híres sorsnak, még ha történelmi szükségességnek hívják is, csak akkor engedjünk át valamit, ha azonnal kapunk valamit. Ezért vagyunk emberek. Ha valami jobbat kapunk. Ezért vagyunk halandók. Követeljük a jobbat, mielőtt a régit átadnánk. Ezért vagyunk sorsunk urai.”
[5] Dietrich Bonhoeffer (1906-1945), Himmler külön parancsára végezték ki a 1945. április 9-én a flossenbürgi koncentrációs táborban.
[6] Grillo, Andrea: A liturgia születése a 20. században, Bencés Kiadó Pannonhalma, 2006. (86. lap.)
[7] (korok, társadalmak, válságok és az ember) Medicina Könyvkiadó Budapest, 1984. A Rádió Tudományos Ismeretterjesztő szerkesztőségének elhangzott műsorait, beszélgetéseit tartalmazza.
[8] Szerb Antal: A királyné nyaklánca c. „igaz történetében” a Nagy Francia Forradalmat nevezi így a nemesség nézőpontjából. Magvető Kiadó, Budapest, 2010.
[9] Heisenberg, Werner: a rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról, Gondolat Budapest 1975.
[10] Ferenc pápa: „Az evangélium öröme” kezdetű apostoli buzdítása, Pápai magnyilatkozások 49. Szent István Társulat, Budapest, 2014.
[11] 1977-től ’89-ig dolgoztam Egerben különböző rendezési terveken. Ebben az időben került kezembe Détschy Mihály írása, amelyben bemutatta, hogy mi minden veszett el Egerben a fejlesztések során. Azóta sem találom sehol ezt az írást, ezért nevezem eltűntnek.
[12] Egerben a patakparti teraszok EU-s kiépítése miatt kellett sebtében elfeledni az ott feltárt épületmaradványokat, Szegeden a középkori templom feltárása rekedt meg a dóm felújítása során, Győrött a Dunakapu tér alá tervezett mélygarázs miatt lebontották a középkori erődítmény – jelentős értéket képviselő – részeit.