2013 június 12-én, szerda délután három órára megtelt a Társság nagyterme, sőt az érdeklődők az előteret is csordultig megtöltötték. Mi vonzotta ide ezt a több mint száz embert? A közös múlt, a VÁTI, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet fennállásának első ötven éve, az ott végzett munka öröme és az egykori munkatársakkal való találkozás lehetősége, hiszen nem voltak ritkák a munkahelyi kapcsolatok barátsággá alakulása.

Aczél Gábor, Csontos János, Lukovich Tamás:

Volt egyszer egy VÁTI

Egy tervezőintézet ötven éve, 1950-2000

Könyvbemutató a MUT székházában

Házigazdai köszöntő

            Mint a mai délután házigazdája és volt vátis, szeretnék visszaélni mindnyájuk türelmével egy kicsit hosszabb és személyes köszöntővel, emlékezéssel. Sőt kettős emlékezéssel, mert feleségem, Körmendyné Érdi Mária (akkor Körmendy Imréné) is örömteli éveket dolgozott a Műemlék- és Építéstervezési Irodán (akkor Műemléki- és Magasépítési Irodán).

            1974-ben, ill. ’75-ben kerültünk a VÁTI-ba, mint pályakezdők, hiszen akkor a tervezőintézetek minden évben vettek fel frissen végzetteket, tervező-gyakornoki állásba.

            Feleségem Láng Tivadar műtermébe került, s ott vett részt 1974 és 79 között lakóházak és iskola tervezésében Tatabányára és Salgótarjánba, végül egy szolgáltatóházat tervezett (Szőcsik Andrással) Salgótarján városközpontjába. Pályamódosítását érkező gyermekeink indokolták: 19 évet töltött otthon öt gyermekünkkel. Egyik örömteli munkája Láng Tivadar mellett Tatabánya – Óváros részletes rendezési (beépítési) terve volt, amiért Tivadar – megérdemelten – Ybl-díjban részesült.

            Magam még egyetemistaként a Thermál Project Központi Tervezési Osztályon – Peschka Frédi mellett – kezdtem dolgozni részmunkaidősként Böhönyey Ágnessel és Szabó Sándorral. Nagy örömömre e kényes, ENSZ támogatta munkát az Intézet részéről Farkas Tibor főmérnök, igazgatóhelyettes felügyelte. Az egyik „panel” ülés után (az ENSZ szakértőknek számoltunk be a munka menetéről) fiatal, forrófejű kollégaként indulatosan kérdőre vontam Tibort, hogy miként várunk érdemi segítséget a neves szakértőktől, ha kérdéseikre nem adunk igaz válaszokat (akkor például a felmerülő szakképzett, nyelveket beszélő munkaerők létével kapcsolatban, ami a teljes foglalkoztatottságból fakadóan került elő). Döbbent csend. Többen azt hitték a jelenlévők közül, hogy karrieremnek gyorsan vége szakad (szakadt), de ő attól kezdve partnerként kezelt. Ezt annyi év után ezúton köszönöm meg.

            1977-ben a Településtervezési Irodára, Korbonits Márti műtermébe kerültem, s azonnal remek munkákba vontak be, pl. Kálmán Lászlóné Ráduly Piroska vezetésével Eger településcsoportja általános rendezési tervébe, fejlesztési koncepciójába. Ami akkor a településcsoportban való gondolkodáson kívül e munkában újszerű és azóta is kevéssé alkalmazott eljárás volt, hogy egyszerre kezdtük meg a város általános rendezési tervének és a városközpont részletes rendezési tervének (140 ha, kb. 10000 lakos, intézmények, …) munkálatait. Sőt egy idő után a műemléki jelentőségű terület vezérszintjének tervezése is elkezdődött Sedlmayr Jánosné, Zsuzsa vezetésével. A különböző léptékű vizsgálatok, elemzések, ismeretek olyan iterációt tettek lehetővé, ami az átfogó terveket nagyon konkréttá s reálissá tette. Piroska világot látott tervezőként (Finnország, Szudán) irányította a stábot, más levegőt hozott a tervutasításos rendszerbe: minden megyei és városi osztályt bevont a tervezésbe, megszólította a helyi műszaki értelmiséget, a társszakmákat és a társadalmi szervezeteket.

            Egy kicsit a magam szakmai sikerének is tartom, persze Mezey András egyértelmű primátusával, hogy terveink alapján létrejött a gyalogos zóna, vagy, ahogy ők nevezték, a „sétáló belváros”. Az elsők között valósult meg Egerben olyan gyalogos-elsőbbségű terület, ami nem egy utcából vagy főtérből állt, hanem utcák és terek összefüggő hálózatából.

            Még két szakmai kérdést kell – e munka kapcsán – kiemelnem: az egyik a tömb-rehabilitáció, amit a város műszaki emberei „találtak ki” már érkezésünk előtt (egy-egy ötéves tervben egy tömb felújítására koncentráltak, s ily módon meg is újították azt: összenyitották az udvarokat, lebontották a gáz bevezetésével feleslegessé vált fáskamrákat, s a gyalogosforgalmat a védett tömbbelsőbe vezették, ahova vonzó intézmények is kerültek); a másik a társszakmák együttműködése. Amikor elkezdtük a tervezést, akkor készült el Kleb Béla geológus (BME) vezetésével a város mérnökgeológiai atlasza, és ugyanő tollából egy könyv a város múltjáról és benne kiemelten a pincés területekről, a vízjárás miatti beépíthetetlen részekről (Eger múltja a jelenben, Városi Tanács Vb. Eger, 1977). Ezek a munkák remekül használhatók voltak a tervek megalapozásakor.

            Ne ijedjenek meg, nem fogok így végigmenni a további éveken (1986-ban jöttem el végleg a VÁTI-ból), csupán néhány észrevételt teszek még.

            Az egyik egy hiánypótlás: az 1981-es vállalati nívódíjak egyike Eger, városközpont részletes rendezési terve (vezető tervező: Körmendy Imre, munkatársak: Korbonits Dezsőné, Sedlmayr Jánosné, Mezey András, Magó Erzsébet, …).

            A másik is efféle: a sárga és zöld füzetek mellett említésre méltók a kék füzetek és főként a szürke sorozat, a területrendezési segédletek (akkor még, mint tudjuk e fogalom egyesítette a regionális tervezést és a város- és községrendezést), mert bár ezek ÉVM kiadványok voltak, de előkészítőjük csaknem kivétel nélkül a VÁTI volt. s nem feledkezhetünk meg a Falu Város Régió c folyóiratról sem, aminek kiadása 1994-ben indult (tehát még a vizsgált időszakban).

            A harmadik a „teljesség felé” vágyával a Palóczi Antal-díjazottak névsora, amit többnyire VÁTI-s múlt alapozott meg: Kismarthy-Lechner Gyula (1962-től 1994-ig dolgozott a VÁTI-ban), Rosivall Ágnes, Lázár Tibor (a díj indoklásában meg is említik 25 éves vátis tervezői szerepét), Gömöry János (az ő méltatásában is említésre kerül a VÁTI, pedig csupán négy kezdő évét töltötte Peregi Tamás műtermében), Nagy Béla és Körmendy Imre (bár egyszerre kaptuk a díjat, de csak a magam nevében nyilatkozhatom, hogy egész szakmai munkásságom megalapozói a vátis évek voltak.

            A díjazottak között meg kell említeni a Pro régió-díj kitüntetettjeit is: Körmendy Klára, Perczel Károly, Kemény Bertalan, Paksy Gábor, Zala György, Laposa József, Vajdovichné Visy Erzsébet, Faragó Péter, Tompai Géza, Szaló Péter, Göncz Annamária, Koszorú Lajos, Misley Károly, Schneller István, Barkóczi Zsolt, Huszár Mária, Erdélyi Zsófia, Rácz Tamás, … Elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtettem.

            A művészeti tevékenységről szóló részben említést érdemelnek Füle Lajos versei és könyvei (Ének a cseresznyefáról, Futás, Hoztál-e napsugárt?, Szilveszteri ének, Napi csendességek 365 napon). S ne feledkezzünk meg Peschka Alférd építészeti grafikáiról sem.

            A nemzetközi kapcsolatok terén emlékeztetek a Finn Városok Szövetségével fennállt együttműködésre, ami Ráduly Piroska közreműködésével jött létre, s ami sokunknak igen sokat jelentett.

            A vezetők közül nekem a már említett Farkas Tiboron kívül jelentős volt Ráth György irodavezető majd szakági főmérnök, aki szintén partnernek tekintett, s akiben tiszteltem, hogy sokféle műhely, irányzat tudott működni irányítása alatt, meg Kismarty-Lechner Gyula, aki mindig odajött egy-egy tervtanács előtti napon a tervező asztalához egy kis beszélgetésre. Kérdései megkönnyítették a másnapi tervismertetést, tanácsi építették a tervet.

            A VÁTI műhelyéből kinőtt „politikusok” között pedig mindenképpen szólni kell Kemény Berciről (aki szerencsére a kirándulási fotó közepén látható), nekem Berci bácsiról, mert kisgyermekként ismertem meg, a falugondnoki hálózat kezdeményezőjéről, a csütörtöki iskola alapítójáról, aki nem pártpolitikát művelt, hanem igazi közszolgálatot.

            A sort még hosszan lehetne folytatni: sok embernek tartozom köszönettel, sokaktól tanultam, mély emberi kapcsolatok jöttek létre –túl a hivatali kapcsolatokon.

            A kötetből – ezt sem hibaként, inkább hiányként említem – kimaradtak az „egyszerű” emberek, a szerkesztők, rajzolók, titkárnők, könyvtárosok, terv-tárosok, fotósok, fénymásolók „hada”, akik nélkül a tervek, tanulmányok, kutatások nem jöttek volna létre. Hadd említsem a reggel kabátját menetközben levevő, szélvészként érkező, „nárcisz, picikém, nárcisz” Katit, aki gyönyörűen festett, meg a csodás pulóvereket kötő munkatársnőt (akinek költeményei talán a Fürge ujjak folyóiratot gazdagították), aztán az egészen elbűvölő mesealakok, bábok alkotóját, akinek nevére sem emlékezem (talán Teőke Laci felesége, Rózsa volt az?).

            A kötetből hiányolom a tudomány művelését, a tanulmány és könyvírói tevékenységet. Ezt lehetetlen ily módon pótolni, de azért megemlítem Misley Károly kempingekről írott kötetét, no meg Laposa József és Dékány Tibor könyveit a borokról és a pincékről, tájakról és emberekről, aztán Lukovich Tamás, Peregi Tamás könyveit stb..

            Említést kaptak a könyvben a kirándulások, de talán érdemes megemlíteni, hogy ezekhez a tanulmányutakhoz valóságos útikalauzok, leporellók születtek sokak munkája révén. Máig őrizzük otthon a váti-kékbe kötött dél-dunántúli füzetet, a Nyírségi útikalauzt (készült Hamar József és Koczpek Irén keze által), a mezőségi út Koczpek Irén által összeállított anyagát meg a dél-alföldi út vezetőjét, és a többit. No meg a kárpátaljai ’79 őszi út emlékét, ahol a trafikokban felfedeztük V. I. Uljanov négy-ötéves vörösesszőke göndör hajjal ékes arcképét. Lett is majdnem baj belőle – erről Dékány Tibor tud többet.

            Nagy mulasztása a szakmának, hogy keveset publikálunk, s amit le is írunk, azt sem becsüljük meg. A MATARKA lapjain hiába keressük a Területrendezés, a Településfejlesztés és más periodikák anyagát, azok feldolgozása még nem történt meg. Aztán meg kellene írnunk jeles szakembereink életrajzát, bemutatni életművüket. Jelen kötet szerzői közül ketten már nekiveselkedtek portréfilmek alkotásával ennek a munkának, de talán helye lenne a kötetekbe foglalásnak is. Ugyanígy nagyon fontosnak tartom a tervek határidő nélküli megőrzését és a tervtár kincseinek feldolgozását és bemutatását. Még azokat a terveket is, amelyek nem valósultak meg, mert azokból is sokat lehet tanulni.

Bízom benne, ha sokan leírjuk a magunk vátis történetét, akkor ezekből talán egyszer kikerekedhet egy még teljesebb, minden szempontból forrásértékű mű, ami még a jelen alkalmat szolgáltató kötetnél is mélyebben tárja fel a jövő generációi számára, hogy mit jelentett e közösséghez tartozni.

Mint tanár örömmel látom, hogy egykori vátis munkatársak gyermekei követik szüleik munkáját, hivatását (vagy legalábbis tanulják azt): nálunk a Corvinuson szerzett diplomát Koszorú Lajos fia, Péterffy Guszti meg Havas Mari csimotája, Marci.

De itt félbehagyom, mert egyébként sose lesz vége.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Budapest, 2013. június 11.

Körmendy Imre