Henk van der Kamp a területfejlesztéssel foglalkozó szakembereket, urbanistákat tömörítő ECTP-CEU – European Council of Spatial Planners – elnöke. A közelmúltban a Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT) éves konferenciáján tartott teltházas előadást.
A következő írás Rozsnyai Gábor interjúja, amely a Mérnök Újság 2015 májusi számában jelent meg.
Az idei tanácskozást a „Városi válaszok a globális gazdasági és társadalmi kihívások kezelésében” kérdéskör jegyében rendezték meg. Melyek a legfontosabb trendek, amelyekre válaszokat keresnek?
Az urbanizációs folyamat tovább tart, a városok vonzóak, ahol egyre több ember él, és ezek a települések egyre nagyobbak. A népesség eloszlás kevésbé szétszórt, vagyis a korábbinál több ember él relatíve kis területen. Ezzel párhuzamosan az intelligens városok fogalma tartalommal telik meg: az épületek és az infrastruktúra növekvő hányada képes kezelni az új technológiákat, és ezen keresztül könnyebbé válik a városlakók élete. A magasabb hatásfokkal működő új közlekedési technológiák is ugyanezt a célt szolgálják, élhetőbb városok épülnek. Ugyanakkor számos nagyváros elöregszik: a városlakók egyre kevesebb gyereket vállalnak, és egyre tovább élnek.
Az előadásában azt is említette, hogy a felbukkanó problémákra reagálva csak követjük a változásokat, utólag reflektálva a történésekre. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy optimista a városok jövőjét illetően.
A szociális és társadalmi változások mindig gyorsak és nem tervezettek, míg a területfejlesztési döntések általában lassúak, de tervezettek. De a kérdésre a válasz: igen, határozottan optimista vagyok! Egyrészt azért, mert a kedvezőbb foglalkoztatási helyzet miatt az embereket továbbra is vonzzák a városok, még azokra a helyekre is, amelyeket a klímaváltozás várhatóan hátrányosan érint: ilyenek az alacsonyan fekvő tengerparti területek, és a folyók torkolatvidékei. Mégis, itt egyszerűen több a munkalehetőség. A gazdasági fejlődés vonzó, és hiszek benne, hogy ma már elég sok technikai jellegű problémát tudunk orvosolni. Másrészt a várostervezés, mint beavatkozás a város életébe képes pozitív változásokat generálni.
Említene néhány példát?
A trendek globálisak, de a válaszoknak mindig lokálisak kell lennie. A várostervezési lépések mindig a helyi körülményektől függenek. Ezek lehetnek egészen kis léptékűek, és olyanok is, amelyek egy egész régió életét képesek megváltoztatni. Ahol most beszélgetünk – a volt kesztyűgyár épülete -, elvesztette eredeti funkcióját, de közösségi épületként – amennyire tudom – kifejezetten kedvelt találkozási pont a városban. Ez egy jó példa arra, hogy a várostervezők megértették a megváltozott társadalmi igényeket, és tettek is azért, hogy ezt kiszolgálják. Nagy léptékű beavatkozás volt az Øresund híd, amely Dánia fővárosát, Koppenhágát köti össze a svédországi Malmővel, tágabban nézve pedig Skandináviát Közép- és Nyugat-Európával. Itt tetten érhető az a tervezési stratégia, amely nagyon fontos lenne minden területfejlesztési projektnél: szinergiát hoztak létre, hiszen nem egyszerűen egy hidat építettek egy tengerszoros felett, hanem ezt összekötötték a vasút fejlesztésével, amit elvezettek a környékbeli repterekhez is. Nagyon szimpatikus Ljubljana belvárosának autómentesítése is. Itt is érvényes volt: a technikai döntések mögé politikai támogatás is szükséges az előrelépéshez.
Ha kilépünk az épületből, a közelmúltban felújított Mátyás térre érkezünk. Annak idején megkérdezték az itt lakókat, hogy mit akarnak látni a lerobbant betonplacc helyén. A konzultáció eredménye a mai utcakép. A szomszédos kilencedik kerület más utat járt be: ott a tömbrehabilitáció lakosságcserével is együtt járt, és „csak” szakemberek dolgoztak a terveken. Melyik modell a jobb?
A lakosságot meg kell kérdezni, ez demokratikus megoldás, aminek egy modern városban természetesnek kell lennie. A közvetlen részvételen alapuló demokrácia iránti igény szerte a világban nő. Ez a kiindulópont, de a tervezési koncepció csak akkor lesz sikeres, ha pénzt is tudunk hozzá szerezni. A városok nem csak a turizmus terén vetélkednek egymással és építenek maguknak márkanevet, de a jó munkahelyekért is versenyeznek, és ezt össze lehet kötni a szükséges városrendezéssel. Ha jól végezzük a munkánkat, olyan win-win helyzet áll elő, amelyben az emberek új munkahelyekhez jutnak, a fogyasztási és szociális igényeiket helyben tudják kielégíteni, és közben a város elhasználódott szövete is megújul. Talán a legnagyobb hiba, amit várostervezőként elkövethetünk, ha a városra csupán, mint épületek összességére tekintünk, figyelmen kívül hagyva az ott élők igényeit és életét. Minél jobban fedik egymást a különböző igények, és minél inkább tekintettel vagyunk az épített adottságokra, a természet nyújtotta lehetőségekre és a lakók elképzeléseire, annál jobb várost építünk.
Ön hollandként Dublinban él, emellett sokat utazik a világban. Mit gondol, melyek azok a tipikus városfejlesztési hibák, amelyeket Nyugat-európában elkövettek, és amelyeket mi magyarok esetleg elkerülhetnénk?
Sok nagyváros követte el azt a hibát, hogy az egyes városi funkciókat – lakás, munka, rekreáció – területileg szétválasztotta egymástól. Nagy lakóparkokat építettünk a zöldövezetekben, ahonnan reggelente megindul az áradat a munkahelyekre. Mivel a hatvanas években Nyugat-Európában már sokan megengedhették maguknak az autót, mint közlekedési eszközt, hanyagolni kezdték a tömegközlekedés karbantartását, sok esetben jelentősen visszafejlesztve a korábbi hálózatot. Azt látom, hogy itt Budapesten példaértékű a rendszer. Nem csupán a járatok sűrűségére, de az átszállási lehetőségekre és az integráltság magas fokára is gondolok. Úgy tudom, hogy részben ez is a második világháború utáni időszak öröksége: az emberek sokáig kénytelenek voltak a közösségi közlekedést választani. Szerintem ez egy olyan érték, amelyet mindenképpen meg kell őrizniük. Még egy gondolat a város „vegyes használatáról”: ma a középkori olasz városokat tartjuk sok szempontból példaértékűnek, ahol egy helyen zajlott minden. Most úgy tűnik, hogy egy hosszú kitérő után közelebb tudjuk vinni a lakóövezeteket az ipari zónákhoz, például a szigorú környezetvédelmi előírásoknak köszönhetően. Az ipari termelés átalakult, kevesebb zaj és szennyező anyag kerül a levegőbe. Sok városban korlátozzák a repterek éjszakai forgalmát, ezzel a szomszédos, általában jól megközelíthető negyedek felértékelődnek. Az újbóli városiasodás lassú folyamat, nyilván konfliktusokkal jár, de azt gondolom, hogy amennyire lehet, tartsuk bent az embereket a városban!
Ez jól hangzik, de a társadalom húzóereje, a középosztály számára is elég vonzóak a belső negyedek?
Az már a várostervező szakemberek felelőssége, hogy vonzóbbá tegyék a belvárosokat. Nem feltétlenül csak épület-felújításokra gondolok, hanem olyan innovációs kezdeményezések keretbe foglalására, mint a városi örökségre épülő turizmus támogatása, az energia fogyasztás csökkentése, sőt energia előállítása például energiatermelő épületekkel, vagy a városi farmok ösztönzése. Fontos elvárás az erőforrások fokozott újrahasznosítása és a hulladék mennyiségének csökkentése. A tiszta-üzemű tömegközlekedés megteremtése és fejlesztése is egy fontos faktor a városok fejlesztésében. El kell szakadni attól a hagyományos város-modelltől, amikor a külső beszállítók látták el mindennel a bent élőket. A fogyasztásról térjünk át a termelésre, és valósítsuk meg az energia-semleges várost!
Mit ért azon, hogy a kereslet helyett inkább a kínálat legyen a várostervezés alapja?
Ne azt vegyük kiindulási pontnak, hogy az előrejelzések szerint mi fog az adott környéken történni, hanem a helyi adottságokat, a negyed „kínálatát” és a környezet teherbíró képességét tekintsük alapnak, amely egészen konkrét számokban is testet ölthet: maximum ennyi és ennyi lehet a légszennyezettség mértéke, vagy az átmenő forgalom nagysága. A jóslatok rendszerint egyébként sem válnak be, ezért jobb, ha inkább a társadalmi, környezeti korlátokra fordítunk nagyobb figyelmet.
Elég hangos az urbanisztikai szakemberek szava ahhoz, hogy eljusson az üzenet a lakossághoz, illetve a politikai döntéshozókhoz?
Európában utazgatva azt látom, hogy a várostervezést nem különálló szakmaként értelmezik, pedig az, mégpedig a saját jogán! Természetesen együttműködünk építészekkel, mérnökökkel, társadalomtudósokkal, közgazdászokkal, de az elgondolásokat mi, urbanisták hozzuk közös nevezőre. Az ECTP-CEU 27 várostervezéssel foglalkozó egyesület, köztük a Magyar Urbanisztikai Társaság ernyőszervezete. A soron következő dublini tanácskozásunk egyik témája is a „best practice” elgondolások terjesztése lesz. Csak érdekességképpen: a várostervezés, területfejlesztés fogalma és tartalma távolról sem egységes Európában, de mi ezt a sokszínűséget vállaljuk, sőt büszkék vagyunk rá. Amiben egyetértünk: bátorítani szeretnénk a politikusokat a városok funkciókat ötvöző – mixed-use – használatára.
A tömegközlekedés mellett milyen best practice-t visz magával Magyarországról Nyugat-Európába?
Azt látom, hogy a budapestiek nagyon jól használják a parkjaikat, élvezik a városi terek nyújtotta örömöket. Csak néhány negyedben jártam, de irigylésre méltó az is, ahogy sok helyen a nagy bérházak belső udvarát a szűkebb közösség birtokba veszi, hogy ott barátokkal találkozzon, és a gyerekek védett környezetben játszhassanak. Az is tetszik, hogy sok étteremben alakítanak ki játszósarkot a gyerekeknek. És egy egészen konkrét dolog: A reptérről metróval jöttem be a városba, és még emlékszem a végállomás néhány évvel ezelőtti állapotára. A mostani épület pontosan azt a modern közlekedési koncepciót valósítja meg, amelyet követni érdemes: vigyük a fogyasztást oda, ahol az emberek nap, mint nap egyébként is megfordulnak. Higgye el, Budapest nagyszerű város, és úgy gondolom, hogy ezek példaértékű dolgok. Ahogy Budapest tanulhat a máshol elkövetett hibákból, úgy a pozitív minták is kiáramolhatnak innen. Nem kell újra feltalálni a meleg vizet, és a tapasztalatcserében az EU-s keretek, illetve források is sokat segíthetnek.
Ha majd egyszer visszavonul, hol fog letelepedni?
Dublint, ahol most élek, nagyon szeretem, a sok eső ellenére is, hiszen egy várost nem csupán a klímája és az épületei határozzák meg. Közel áll a szívemhez Ljubljana, Prága és Budapest is, de ahogy az ember öregszik, a múltjához kötődő kapocs egyre erősebb lesz, talán a kulturális örökség, az emlékek miatt. Szóval, lehet, hogy 30 év múlva Hollandiában talál majd meg.