Az Urbanisták c. portréfilm-sorozat utolsó előtti vetítésén Korbonits Dezsőné és Sári István életútja került bemutatásra a Magyar Urbanisztikai Társaság nagytermében. A délután házigazdája ezúttal Aczél Gábor, a Társaság elnöke volt.
Először Korbonits Dezsőné pályáját tekinthettük át. A tizenkét részes sorozatban egyedüli hölgyként megszólaltatott tervezőasszony hangsúlyozta az építészeti tervezés kifejezetten nőies tevékenység mivoltát, szerinte az építészetnek ez a profilja elsősorban az otthonteremtéssel és a háziasszonyi kötelezettségekkel függ össze. Mint mondta, ő maga eredetileg képzőművész vagy művészettörténész szeretett volna lenni, de mivel a mérnöki tárgyakban tehetségesebbeknek bizonyult, mint a humán területeken, így végül az építészmérnöki hivatást választotta. Az Ybl-díjas várostervező asszony pályáját a VÁTI-nál kezdte, ahol több mint negyvennyolc évig dolgozott, először épülettervezői munkakörben, később pedig, mint mondta, csak úgy „belepottyant” az urbanisztikába. Felidézte a tervezővállalatban egykoron uralkodó remek légkört, szeretettel emlékezett vissza műteremvezetőire, mindenekelőtt Granasztói Pálra és Korompay Györgyre, akikhez kezdőként mindig fordulhatott pár jó tanácsért, ha épp bizonytalan volt, hogyan is kell hozzányúlni egy-egy városi problémához. Munkái közül elsőként a zalaegerszegi Landor-hegyi lakótelep beépítési tervét említette, ahol a Göcsej lankáihoz való alkalmazkodás finoman ívelő utcákat, változatos tömböket eredményezett. Egyik legkedvesebb munkája, Eger-Felnémethez tartozó Pásztorvölgy részletes rendezési terve hasonlóan hullámos terepre készült, több tervváltozat megvitatása után a domborzathoz és a beköltözők igényeihez leginkább illeszkedő beépítés valósult meg. Korbonits Dezsőné Ybl-díját 1965-ben komlói és szekszárdi munkáiért kapta. A tolnai megyeszékhely városközpontjában javaslatára akkor hazánkban újdonságnak számító módon gyalogosközpontú utcák, terek kerültek kialakításra, amellyel az akkor uralkodó nyugat-európai köztértervezési trendet honosította meg Magyarországon. A várostervező asszony vidéki munkái közül kiemelkedik Tihany tájrendezési terve, ahol az épített és a természeti környezet védelmét úgy sikerült megoldani, hogy a szabályozás kellő teret hagyott a település bővítésének és fejlesztésének, illetve a turisztikai beruházásoknak. Egyik legátfogóbb munkája volt a Pilisi Parkerdő rendezési terve, ahol nagyon részletesen megismerkedhetett a tájvédelmi körzet természeti és építészeti értékeivel. Korbonits Dezsőné beszélt külföldi tervpályázatairól is, amelyek közül hozzá San Francisco egyik központi terére tett beépítési javaslata áll legközelebb. Szerencsés embernek tartja magát, hogy eddigi életében sokat utazhatott, és eljuthatott ezekre a távoli tervezési helyszíneire is. Pályájára visszagondolva úgy nyilatkozott: a VÁTI csapatában vezető tervezőként sosem mesternek, mindig inkább „csak” műteremvezetőnek érezte magát. Számára a legfontosabb az volt, hogy minden munkatársa az egyéniségéhez legjobban illeszkedő feladatot végezhesse, és jól érezze magát műtermében.
Másodikként Sári István életútját követhettük végig. Elmesélése alapján pályaválasztása családi indíttatású volt, szinte beleszületett az építész szakmába, hiszen már nagyapja is építőmesterként dolgozott. Műegyetemi évei alatt mesterei közül Farkasdy Zoltán volt rá nagy hatással, valamint a Városépítési Tanszékről Meggyesi Tamás, akinek meghatározó volt a szerepe a magyarországi urbanisztikában.
Sári István pályáját a BUVÁTI-nál kezdte, ahol elmesélése alapján rengeteget tanulhatott, mivel műteremében egyszerre zajlott az építészeti tevékenység minden lehetséges válfaja a csomópontrajzolástól egészen a településtervezés léptékéig. Az ÉSZAKTERV megkeresésére később visszaköltözött szülővárosába, Miskolcra, ahol a sok fiatal tervező által működtetett helyi építészműhelyben remek szakmai légkör alakult ki. Itt sokat foglalkozott a panelos építés megreformálásán, amelyet a gyakorlatban Ózd Bolyok városrészében alkalmazhatott. Az új rendszer szerint megvalósult beépítés az átlagosnál lényegesen jobb lakókörülményeket eredményezett. Ugyancsak észak-magyarországi munkásságának terméke Eger Almagyar városrészének beépítési terve, ahol a változatos terepviszonyokat ügyesen kihasználva, ezen adottságokból előnyt kovácsolva a domborzatot követő ötletes beépítés valósult meg. Miskolci éveiből talán legkedvesebb emléke, amikor is a MÉSZ jelölte csapatát az 1981-es „Varsói Konfrontációk” címet viselő tervpályázatra, ahol tervükkel elnyerték a Lengyel Építészek Szövetsége Nagydíját.
Sári István pályájának további részében főépítészként működött az ország több városában, így lehetősége nyílt, hogy rendkívül átfogó képet kaphasson a hazai települések viszonyairól. Szerencsésnek tartja magát, hogy soproni főépítészként az ország műemlékekben leggazdagabb vidéki városában tevékenykedhetett. Itt a Soproni Építész Kör fogta össze a helyi építészeket, remek hangulatú szakestek keretében nyílt alkalma megvitatni az aktuális építészeti témákat. Esztergom főépítészeként a Mária-Valéria híd rekonstrukciója jelentette számára a legnagyobb kihívást, a híd forgalmának mintaszerű levezetésével sikerült megóvni a történeti belvárost a túlterheltségtől. Főépítészi pályájának harmadik állomása főváros XX. kerülete, Pesterzsébet volt, ahol az ő munkássága alatt kezdődött meg a kerület legvonzóbb részének, a Kis-Duna-partnak a revitalizációja.
Sári István kivételesen gazdag főépítészi életútjának elismeréseként 2011-ben főépítészi életműdíjat kapott. Mint mondja, számára a településtervezés is ugyanolyan alkotómunka, mint az építészeti tervezés, csak itt a munkaeszköz nem a ceruza, hanem maga az ember. Az urbanisztika pedig valójában hitvallás, hiszen a városépítészet a legszemélyesebb közügy, a várostervezés pedig nem más, mint ennek hitnek a megvallása.
A vetítést követő beszélgetésen a résztvevők nosztalgiával emlékeztek vissza a korábbi évtizedekre, amikor is a nagy tervezővállalatokban sokkal nagyobb lehetőség nyílt egymás munkáinak, tervezési elveinek megismerésére és a kölcsönös tapasztalatszerzésre. Mint a címszereplők elmondták, különösen azért örültek a megkeresésnek, mert e portréfilmek segítségével az egykori szellemiséget a jövő generációk számára is továbbadhatják.
2012. november 28.
Gurdon Balázs