2004 tavasza óta az urbanisztikai könyvek olvasói immár az ötödik (ill. hatodik) Körner – művet vehetik a kezükbe. A számítás „bizonytalanságát” az okozza, hogy a szerző maga is inkább „könyvecskének” nevezi az Ingatlanfejlesztési Kerekasztal Egyesület részére írt 66 lapos művet, A budapesti bérházépítés aranykora c. kiadványt.1
A most megjelent mű logikus folytatása, újabb állomása az írói életműnek, ami a talán kevésbé ismert Urbanisztikai Füzetek második kötetével, A városrendezési szabályozások története Magyarországon c. művel vette kezdetét 2004-ben, majd még ugyanebben az évben A telepszerű lakásépítés története Magyarországon 1850 -1945 között c. kötettel folytatódott, s további állomásai A telepszerű lakásépítés nemzetközi és hazai története 1945-től napjainkig 2006-ban, a Városias beépítési formák, bérház- és lakástípusok 2010-ben s a már említett könyvecske 2015-ben. Egyenes folytatás és egyértelmű előrelépés: az első műben a szerző (társával, Nagy Mártával – aki később még egy művében volt alkotótársa) a városrendezési szabályozás hazai történetével foglalkozva még egyértelmű elhatárolást tett, s a szabályozásnak a várost ténylegesen alakító tervi megoldásaira koncentrált, azaz a megvalósult tervekre. A II. világháború előtti telepszerű lakásépítés feldolgozásában már érinti a társadalmi és gazdasági összefüggéseket is, a mostani műben pedig már a szabályzatokban, jogi előírásokban történő változásokat, a társadalmi és szakmai küzdelmeket, valamint a térképeken és felvételeken érzékelhető konkrét megvalósulásokat együttesen, komplexitásukban tárja az olvasó elé.
A könyvekben megnyilvánuló életút töretlennek és folyamatosan építkezőnek tűnik: elsőként a közterületek alakulásával és – többnyire – az új beépítésre kijelölt területekkel foglalkozott, majd a nagy lakásépítési akciókkal, továbblépve a városi háztípusokkal, e kötetben meg ezt a felhalmozott tudást mintegy egyesítve – és reagálva napjaink egyik évtizedek óta sarkalatos kérdésére, a városmegújításra – komplex ismeretekkel gazdagítja az olvasót.
Körner Zsuzsa művei nem könnyű olvasmányok – ez sem az: hihetetlen adatbőséggel szembesül, aki veszi a fáradságot, hogy elmélyedjen benne. Jeles alkotók, a szakma úttörői, kiváló művelői kerülhetnek be a mű által a magyar szakmai közismeretbe (pl. az ismert Camillo Sitte tucatnyi kortársa), városok kerülhetnek fel ismeretünk horizontjára (köztük eddig „elkerült” vidékek Svéd- és Finnországtól Skóciáig és Csehországig és kisebb települések is), gazdagodhat tudásunk a társadalmi – szakmai harcokkal, törekvésekkel, divatokkal, egy-egy népszerű szakembert követő iskolákkal; újra kell gondolnunk eddigi rögzült ismereteinket, evidenciákat. A szerző izgalmas ismereteit, felfedezésszámba menő információit elrejti a szövegben: úgy ír le egy-egy újdonságot – pl. a városi tömb átalakulásával kapcsolatban (hogy annak átalakulása nem Amszterdamhoz köthető, hanem más városhoz, ahol a folyamat majd’ 30 évvel korábban megkezdődött) – egy röpke bekezdés egyik mondatában, mintha az magától értetődő lenne, bárki belebotolhatna. Azt a folyamatot, ahogy a korábban létező (helyi) építési szabályzat, valamint az ettől csaknem független szabályozási és egyben beépítési terv „egymásra találnak”, összekapcsolódnak, integrálódnak vagy legalább valamiféle közelítésbe kezdenek talán néven se nevezve mutatja be a könyv.
A könyv nagy értéke és érdekessége: egy lényeges, de mégis az egészhez képest részletnek látszó városi elem, a városszövet (tömb, a telkek beépítése) tanulmányozása kapcsán kibontja szinte az egész szakma, a városépítés igen izgalmas időszakának, majd’ háromnegyed évszázadának történetét, jelentős problémáit, jobbító törekvéseit, amelyek napjaink gyakorlatára is tanulságul szolgálnak, szolgálhatnának – ha várospolitikusok, tisztviselők, beruházók és tervezők okulnának ezekből. A szerző ugyanakkor kellően óvatos is: megemlíti, valamelyest utal rá, de nem fejti ki a modernizmus erőteljes hatását, amit a „tömb dekonstrukciója” néven nevez a szakma. A könyvnek ez – megítélésem szerint – nem hibája, hanem érdeme. Ennek tárgyalása ugyanis szétfeszítette, parttalanná tette volna a művet, mint ahogy a valóságban ez az elv szétzilálta magát a várost is.
Hazánkon kívül 13 országba repít el a szerző, azoknak 43 városába, 335 ábra teszi élvezetessé a tanulmányozást (térképek, alaprajzok, homlokzati rajzok, pályázati tervek, távlati képek, légifotók, utcaképek, tömbbelsői felvételek). Kimutatások, adatok, jogszabályi részletek, korabeli vélemények, viták tanulságai, konferenciák, korabeli címlapok; 215 db, fejezetenként tagolt végjegyzet, 80+20 tételes irodalomjegyzék mélyíti ismereteinket (igen örvendetesen az írott művek jegyzéke a lényegesen nagyobb!), segíti „tanulásunkat”. Körner Zsuzsa nagy szolgálatot tesz a településtervezési szakmának azzal, hogy nyelvtudásának köszönhetően sok-sok szakmai témát és ismeretet tesz mindenki számára elérhetővé.
Aki belevág a tanulmányozásba – márpedig ezt mindenkinek nyomatékosan ajánlom(!) – az kösse be a biztonsági övét, mert egy térben és időben szálldosó fantasztikus utazásban lesz része.
Egy hiányérzet támadt még a könyv tanulmányozása közben: A Városi Szemle egyik 1930 körül kelt tanulmánya – elemezvén a városok hazai helyzetét – arról ír, hogy a jelentős városi múlttal rendelkező igazi városaink 1920-ban az országhatáron kívül maradtak. Nagyon szeretnénk látni egy olyan könyvet, ahol ezek a városok bemutatásra kerülnek, ahol jeles elődeink alkottak, pl. a Körner Zsuzsa által, Kismarty-Lechner Gyulával egy időben (elsőkként) elnyert Palóczi Antal-díj névadója is. Ezek a városok Pozsonytól Brassóig és Temesvártól Kassáig már a középkor óta gyakran élen jártak a városi építkezésekben, fejlesztésekben. Talán a most tárgyalt időszakban is figyelemre méltót alkottak (ebből 50 évet még hazai keretekben).
Körmendy Imre