Április 29-én nyílt meg a HAP Galériában Kálmánné Ráduly Piroska és Korbonits Dezsőné Somogyi Márta településtervező építészek életmű-kiállítása. Az ünnepi alkalommal megtelt a Galéria kertje és terme a rokonokkal, barátokkal, munkatársakkal és az érdeklődőkkel; a házigazdák felmérése alapján száznegyven ember vett részt az eseményen.
A kiállítást Körmendy Imre, a MUT elnöke nyitotta meg.
Az alkalom sok VÁTI-s kolléga találkozására is lehetőséget nyújtott.
A Winkler Barnabás vezette Galéria immár a 87 kiállítást rendezte meg Márta és Piroska családja, elsősorban középső lánya, Kálmán Kinga településtervező építész segítségével. Mind a kiállítások sorában, mind az építészetben (annak elismert részében) ritkaság a városrendezők munkásságának bemutatása és elismerése, és még ritkább, ha az alkotók nők. Az eddig Ybl Miklós-díjjal kitüntetett öt építésznő közül ők ketten jelentős alakjai a magyar településtervezésnek. A sokszínű és gazdag kiállítási anyag híven tükrözi alkotói jelentőségüket, úttörő, iskolaalkotó személyiségüket.
A kiállítás megtekinthető 2014. május 30-ig, hétfőtől péntekig 14 és 18 óra között Budapest II. ker. Margit körút 24. földszintjén.
A továbbiakban Körmendy Imre, MUT Elnök nyitóbeszédét olvashatják.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ritka, egészen különleges alkalom ez a mai, mert az építészeti kiállítások sorában kevés a városrendezéssel foglalkozó, s az építészek közül mind a mai napig kevés a nő – kiváltképp azok között, akik befutották a pályát, megharcolták a jó harcot. Megilletődötten állok itt önök előtt leginkább azért, mert személyesen ismerem az alkotókat, sőt, elmondhatom, hogy tőlük tanultam meg a szakmát. Sokat köszönhetek Nekik ezen túl emberileg is, hisz betakarták a kezdő tervező csetléseit, botlásait, a folyton miérteket és összefüggéseket kereső, hezitáló, el- elmélázó munkatárs késedelmeit, nyesegették az elvont, ember nélküli elvek utáni vonzódásomat, bátorítottak, …
Piroska és Márta – hadd nevezzem így őket, hisz 1977-től 86-ig egy műteremben dolgoztam vélük, s családjukat is megismertem – hihetetlenül gazdag munkássága, öröksége tudományos értekezés tárgya (kellene, hogy legyen), itt és most csupán néhány jellegzetes vonást emelek ki.
Az első a hitelesség. Miből fakad ez? A lélektan eredményeiből tudjuk, hogy ebben döntő tényező maga az ember, amit ún. nonverbális kommunikációjával sugároz, s csupán másodlagos a szó, jelen esetben a művek, tervek minősége. Ez a másodlagosság ugyanakkor nem kevés, s az idő múlásával szerepe egyre nő, hisz a személyes benyomás lehetősége törvényszerűen csökken, elvész. Miből táplálkozott, mire épült ez a hitelesség? Meggyőződésem, hogy arra a jól megalapozott protestáns, keresztyén etikára, amelyre mindkettejük élete alapult (Piroska Gyökössy Endre – a katolikusok számára is Bandi bácsi – gyülekezetében tevékenykedett fiatalon, Márti az evangélikus gimnáziumban szívhatta magába ezt a családi példákon túl); a társteremtésben való felelős jelenlétre, amire a Teremtő hívja meg a saját képére és hasonlatosságára alkotott embert. Ez látszott – például – abban, hogy sose nézték azt, megéri-e ennyi munkát belefektetni ebbe vagy abba a munkába, addig dolgoztak rajta, amíg jó nem lett, sőt a lehető legjobb nem lett. Nem méricskéltek kicsinyesen, hanem nagylelkűen adtak, ajándékoztak tudást, ismeretet, ötletet, reményt.
A hitelesség másik kritériuma a tényekre alapozás, a szavak igazsága, megalapozottsága, a kimondott ígéret megtartása. Szavukban mindig bízni lehetett, nem mert tévedhetetlenek voltak, hanem mert megfontoltan szóltak, és nem szégyellték kimondani, hogy valaminek még utána kell, nézzenek.
Abban a korban, amikor a jelszó „a múltat végképp eltörölni” volt, ők minden kicsi meglévő, valós dolognak értéket tulajdonítottak, amikor tréfásan, de mégis sokat sejtetően az a mondás járta szakmai körökben, hogy a helyszín alapos ismerete akadály egy jó (pályázati) terv megalkotása során (mert megköt), ők minden lehetséges adatot begyűjtöttek és értékeltek.[1] A városi közösségektől kapott elismerések arról vallanak, hogy megtapasztalták a helyiek: oly jól ismerték a településeket, mint az „őslakosok”, esetenként talán jobban is.
Amikor a nagy elvek, totalitárius gondolkodás jellemezte a szakmát is (gondoljanak a Ville Radieuse-re Párizs hűlt helyén, a Szigony körútra a nyolcadik kerületben, a Józsefvárosi rekonstrukcióra, vagy az Óbudai lakótelepre Aquincum nagyrész feltáratlan romjai felett), akkor ők a reális, megtehető kis lépések útját járták. Talán nem tévedek, amikor ebben női mivoltuknak is jelentős szerepet tulajdonítok.[2]
II. János Pál pápa a „Mulieris dignitatem” kezdetű apostoli levelében egészen különleges módon szól a nő méltóságáról és hivatásáról. Ebben idézi a II. Vatikáni zsinat záródokumentumát 1965-ből, amely kimondja: „Közeledik az óra, sőt már itt is van, amelyben a nő hivatása teljesen feltárul, az óra, amelyben a nő a társadalomban eddig soha el nem ért befolyásra, kisugárzásra tesz szert. Ezért ebben az időben, amelyben az emberiség olyan mélyreható változáson megy át, az evangélium szellemétől áthatott nők hatékonyan segíthetnek az emberiségnek, hogy a széthullást elkerülje.”
A pápa kiemeli, hogy a nő méltósága, elsődleges szerepe a szeretet, a szeretet elsőbbségének megélése, ami – mint tudjuk – a karizmák, az isteni ajándékok közül a legnagyobb.[3]
Miben mutatkozott ez meg? Például a partnereknek – társtervezőknek (sose hallottam tőlük az altervező kifejezést), megbízóknak, lakossági fórum részvevőinek – a tisztelete, alapos meghallgatása, szempontjaik megértése. Piroska lendületes természetéből ugyan néha kirobbant egy-egy „borzasztó”, „ez agyrém” kifejezés (előbbire Molnár Attila emlékeztetett Pócsmegyeren), de ez inkább vonatkozott egy megoldhatatlannak tűnő problémára, egy helyzet groteszkségére, mint emberre. Gondolkodásuk komplexitása is ezt tanúsította: a fejlesztés és a rendezés szoros kapcsolatáról, a települések közötti együttműködés szükségességéről (az örök versengés helyett), a régi és az új egymást kiegészítő, erősítő voltáról. Vezető, irányító tervezők, műteremvezetők voltak, de semmit nem erőszakoltak rá a többiekre, nem uralkodtak, hanem szolgáltak. Máig lelki szemeim előtt vannak azok a kimutatások, amiket Márta készített egy-egy időszaki értékeléskor, prémiumosztáskor. Látszott ezeken, hogy nem volt számára könnyű az irányítás feladata, de felvette ennek terhét és felelősségét. Vagy az, amikor Piroska finnországi tapasztalatára hivatkozva említette, hogy a szubjektív, humán szempontoknak legalább akkora helye, szerepe van a várostervezésben, mint a műszaki, gazdasági, racionális szempontoknak. Ez a szakma akkori technokrata megközelítésében óriási újdonságnak számított. Csak egy példa: Eger utcáit járva fogalmazta meg Piroska, hogy a majd’ hatvan-ezres város otthonosságának egyik összetevője, hogy utcáiról, tereiről és házaiból gyakran érzékelhetők természeti határai, s ezáltal áttekinthető, befogható a város.[4] Ebből született azután ennek részletes vizsgálata, s a javaslat, hogy a város ezt tartsa tiszteletben, ne építse be ezeket a területeket.
Sose hallottam tőlük nagy bölcsességeket, veretes szólásokat, mint pl. az ókori latin közmondás, mi szerint „a tökéletes ellensége a jónak”, de ezt élték. Életük példázza azt, hogy „a példa vonz” (Verba volant, scripta manent, exempla trahunt). Piroska vibráló alkatába belefért a szóbeli felhívás, buzdítás is, de Mártának „csak a hátát láttuk” – ahogy az ősi buddhista bölcsesség tanítja, hogy a gyerekek a szüleik hátát látják, nézik (azaz őket követik) -, amint rajztáblája fölé hajol, és dolgozik elmélyülten, összeszedetten, mintha nem zsibongana körülötte egy ötvenfős nagyterem egész élete, megannyi telefon, egyeztető vendég, jövő – menő társtervezők. Borsos Miklós követett hasonló módszert a főiskolán, amikor a II. Világháború után tanított.[5] De erre a rajz/térkép fölé hajlásra emlékezett id. Ráth György Piroska vonatkozásában: „Ma is látom őt – írta Kingának néhány éve -, amint szemüvegét levéve közel hajol a térképhez, és mérlegelni kezdi az adottságok, valamint a követelmények közötti józan döntés szempontjait. Mindenki érezte ilyenkor, hogy a legjobb megoldáshoz szeretne segítséget nyújtani.”[6] Mindkettejük igazi tanítása ebben rejlett, a példájukban. A követhető (bár fáradságos) útban, a kiérlelt tervekben, a jól dokumentált vizsgálatokban, a teljességre törekvésben, a változatok végiggondolásában, a megvalósíthatóság figyelembevételében, az emberek megértésében, s a „hatalmasságok” nem eltúlzott – inkább kevesebb – tiszteletében.
Két nagyon különböző személyiség, a lendületes és beszédes Piroska és a halk- és kevésszavú Márta nagyon egymásra találtak, s a műteremnek nagyon jót tett ez az egymás iránti feltétlen bizalom. Biztos alapot nyújtott ez a morális és szakmai, nyugodtan mondhatjuk gondolati egység; méghozzá olyan egység, ami nem az egyformaságban nyilvánul meg, hanem egység a különbözőségben. Totálisan különbözött ez a kor egység-felfogásától, a társadalmi elvárásoktól, de nekünk éltető erő volt, a szabadság légköre. Itt kell szólnom a VÁTI-ról is, mert annak minden nehézkessége ellenére komoly előnyei voltak. Ezekből egy része a szervezetből, más része (ez a jelentősebb) egyes személyekből eredt. A nagy és összetett szervezet adta a lehetőséget, hogy szakmaközi párbeszéd és együttműködés törvényszerűen létrejöjjön, és metodikai újítások szülessenek, a jó gyakorlat könnyen terjedjen. A személyek közül itt és most csupán id. Ráth Györgyöt, a Településtervezési Iroda vezetőjét említem, aki következetesen segítette a műterem munkáját (és akinek irodáján nagyon jól megfértek egymás mellett a különböző „iskolák”, tervezési módszerek, felfogások).
Női karizmájuk abban is megmutatkozott, hogy „családot” alkottak a műteremből (anélkül, hogy összekeverték volna a tényleges családdal): a közös karácsonyi ünnep, a megült névnapok, a leányfalui cseresznyeszedések, egy-egy lakásavató felejthetetlen élményt jelentettek. Leányfalun Piroska családja fogadott bennünket: férje, Laci fordításaival kapcsolatos olvasmányairól beszélt, amelyek éppen környezetvédelmi, kiváltképp vízügyi problémákat érintettek; lányai fiatalos derűjükkel örvendeztettek meg minket.
Piroska és Márta mindketten jeles felfedezők, úttörők, hiszen kemény munkával kellett bizonyítaniuk egy férfiak uralta szakmában, s azáltal is, hogy a városépítés, településtervezés korántsem kiforrott szakterület – ma sem az, de abban az időben még inkább így volt. Ne feledjük, hogy bár Hild János elsőnek nevezett szabályozási terve 1805-ban készült Pest városára, de az első átfogó törvényi szabályozás csupán 1937-ben jött létre; kifejezetten urbanista oktatás nem volt, s az építészmérnöki karon mindössze 1929-ben alakult meg a Városépítési Tanszék. A térségi, akkor regionális tervezés, amibe bekapcsolódtak a Pilisi tájegység kísérleti tervében, majd a településcsoport városfejlesztési koncepciók kidolgozása során, még kidolgozatlanabb terep, hisz világméretekben is csupán a ’30-as években jelent meg. Márti pl. bejárta a Pilis összes turistaútját, felkereste összes nevezetességét, érdekes helyét, hogy pontos ismeretek alapján tehessen javaslatot, hogy tényekre és ne feltételezésekre építsen.[7] Talán ez a munka, valamint a Tihanyra készített terv is hozzájárult ahhoz a meggyőződéséhez (no meg Piroska finnországi beszámolói), hogy a településeknek nem csupán a belterülete, beépítésre szánt területe lényeges a tervezés számára, hanem a külterületek, a beépítésre nem szánt területek is.[8] A fiatalabbaknak említem, hogy amikor ők kezdték a szakmát, az általános rendezési tervek csupán egy környékterven ábrázolták a külterületi városi létesítményeket (szeméttelep, szennyvíztisztító, külszíni bányák, dögkút, szőlőhegy stb.). Sokan a tájtervezés létrejöttével, erősödésével magyarázzák azt a fordulatot, ami a ’70-es évek közepén megkezdett ÁRT felülvizsgálatok során metodikailag bekövetkezett (minden bizonnyal ez is hozzájárult), de bizonyos vagyok abban, hogy az ő, és a hozzájuk hasonló nyitott építészeknek, településtervezőknek is nagy szerepe volt ebben.
Új szemléletet hoztak a történeti városrészek, elsősorban városközpontok tervezésében is.[9] Lehet azt mondani, hogy ez az idők jele volt, hiszen a ’70-es évek közepén már látszott: reménytelen a városok teljes átépítése, a modern elvei alapján való szétzúzása; de akkor is elmondható, hogy felismerték az idők jeleit. Két csaknem párhuzamos példa: Eger és Kecskemét rendezési terveinek felülvizsgálata 1978-80 között. Egerben a város vezetői azért keresték fel a VÁTI-t, hogy nem tudnak mit kezdeni az 1970-71-ben jóváhagyott ÁRT és városközpont RRT belvárosra vonatkozó terveivel, mert „az utak helyén házak állnak, a házak helyén pedig utak”. A minisztériumi dicsérettel készült tervek a Vár kazamata rendszerén keresztül négysávos alagutat vezettek, s a történeti városrész egyik feléből csak két műemléképület maradt volna meg, a Szervita és a Rác templom. Innen indult a gondolkodás. Egészen különleges helyzetet eredményezett, hogy a város egészének és a központnak a tervezése párhuzamosan készült – metodikailag pompás helyzet jött létre.[10] Ez azt könnyítette meg, hogy bizonyos kritikus pontokat, pl. a közlekedés alapvető elemeit, részletesen meg lehetett vizsgálni (egyszerre volt jelen az 1:25000-es és az 1:500-as lépték). Márta Kecskeméten is megtette a radikális váltást: a szűk városközpontot körülvevő városnegyednek egy negyedét a modernista megközelítés teljesen átalakította, teljesen eltüntetve a régit. Vizsgálatai és tervei bizonyították, hogy a régi struktúra értékes, ma is használható, s az épületállomány igen sok eleme is érték, igazi örökség.
Egészen természetesen élték, alkalmazták a tervezés társadalmasítását – ebben Piroska finn tapasztalata is közrejátszhatott -, jóval a 7/1983-as ÉVM utasítás előtt bevonták a tervezésbe a megyei és városi tanács osztályait, a MTESZ helyi szervezeteit, a múzeumot és a helyi értelmiséget, és lakossági fórumokat kezdeményeztek. Ezeket nem puszta formalitásból tették, hanem ténylegesen szerettek volna olyan tervet készíteni, ami a szakmai kiválóságon túl találkozik a helyiek elképzeléseivel is.
Sok elemet lehetne még említeni, de most csak egyet említek: mindketten építészek voltak, s azok is maradtak várostervezői tevékenységük során. A kiállítás mottójául választott sorok is erről tanúskodnak. Granasztói Pál gondolataira rímelnek ezek a sorok: ő érzékelve – még a Fővárosi Közmunkák Tanácsa munkatársaként -, hogy a város műveléséhez az építészeten kívüli tudás egyre növekvő mértékben szükséges, úgy vélte, hogy megszűnt az építészet szerepe, de ő is arra a következtetésre jutott élete során, hogy maradt szerepe, átruházhatatlan szerepe az építészetnek a várostervezésben.[11] Márta érzékeny rajzai (akár egy-egy növényről), akár a legegyszerűbb népi épületek hasznosítási javaslatai (amelyeket a rendezési tervek műleírásába rejtett), akár a szabályozási tervhez készült minta-telekbeépítések rajzai és a kiállított festett távlati képek erről az igényről tanúskodnak, hogy az építész rajzban fejezi ki magát (legjobban). Piroska kevesebbet rajzolt, de az egri példán látható, hogy a vizuális megjelenés mennyire fontos volt munkájában. A hallatlanul érzékeny rend iránti igény feltűnik finnországi munkáiban is, akár a lakónegyedet, akár a városközpontot nézzük. Piroska finnországi munkájával kapcsolatban meg kell emlékezni arról, hogy ez nem csupán a számára és közvetlen munkatársai számára volt hasznos, hanem nagyon sokak részére, akik olvashatták finn vonatkozású cikkeit a szakmai folyóiratokban, tovább a VÁTI és a Finn városok Szövetsége általa életre hívott együttműködése révén eljuthattak a létező szocializmus idején e testvéri országba, s magukba szívhatták ezeket a remek tapasztalatokat.
Mindketten mindmáig ritka gyöngyszemei szakmánknak. Elég csupán az Ybl Miklós-díjasok listáját végignéznünk: 1953-tól napjainkig mintegy ötszáz díjat osztottak ki. Ebből 36-ot kapott várostervező és 37-ot nő, e két csoport közös része öt fő.[12] Korbonits Márta második nőként nyert el Ybl-díjat, s elsőként ebből a máig kicsiny csoportból. Ráduly Piroska harmadikként lett városrendező nőként Ybl-díjas.
Magasra tették a mércét számunkra, de segítséget is adtak ehhez.[13]
Teljesítményük megítélésben arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindketten odaadó, gondos édesanyák voltak. Elég itt csupán a kiállított mesekönyvre és annak megcsodálható illusztrációira tekintenünk: a meséket Márta fordította szülési szabadságán. Az élet minden területén derekasan helytálltak.
Tisztelt Jelenlévők! Nézzék ezek fényében e kiállítást, s csodálkozzanak rá ezekre a dokumentumokra, mert nagyon becsesek, hisz gyakran egy várostervező legnagyobb szakmai sikere egy-egy rossz ötlet megakadályozása. Mindannyiunk szerencséjére munkásságukból lényegesen több maradt. Örömteli szemlélődést kívánok mindnyájuknak.
Ezennel a kiállítást megnyitom.
Budapest, 2014. április 29.
Körmendy Imre
Ui.: Köszönet Winkler Barnabásnak a kiállítás megrendezésért és a kiállítások sorozatáért.
Ui.2: A megnyitón beszélgetve Kálmán Lászlóval felidézte a régi időket, amikor pl. építészeti tervpályázatok készültek egyik vagy másik család otthonában. Emlékeztetett arra, hogy ilyen alkalmakkor ő állt helyt a gyerekek gyermekek mellett, biztosította a hátteret. S bizonyos, hogy a megváltozott világban, az asszonyok „világi” szereplése csak úgy lehetséges, ha olyan férjet tudhatnak maguk mellett, aki társ minden tekintetben. Korbonits Dezső és Kálmán László ilyen ritka emberek.
[1] A megállapítás a BME Városépítési Tanszékén hangzott el 1980 és 82 között, amikor tudományos továbbképzési ösztöndíjasként ott dolgoztam. A ’70-es évek közepén bekövetkezett irodaépítési stop és az állami lakásépítés nagyfokú visszaeséséig (1981-ig) a nagy lakótelepek előkészítése, és a városközpontok gyakran radikális átépítésének tervei, valamint az üdülés és idegenforgalom fejlesztése számos pályázati lehetőséget adott a várostervezők és építészek számára.
[2] Simon Mariann: Valami más c. könyvében (TERC, Budapest, 2003) már foglalkozik a női mivolttal az építészetben, de a beszélgetőpartnerek között nincs igazán a várostervezéssel foglalkozó, azt gyakorló interjúalany (Benkő Melinda kivételével, aki tanítja).
[3] Szent Pál apostol első levele a Korintusiaknak, 13 szakasz (1 Kor 13)
[4] Vö.: Az óceánjáró zongoristájának legendája c. filmben fogalmazza meg a zongorista, hogy miért nem hagyja el a hajót. Idézi Kanczlerné Veréb Mária – Körmendy Imre: A magyar településhálózat tagoltsága. In: Élhető talapülési táj – tájépítészeti értekezések 4D könyvek, BCE Budapest, 2011.
[5] Borsos Miklós: Visszanézve félutamból. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
[6] id. Ráth György levele, Szentendre, 2009. április 27.
[7] Abban az időben sokszor hiányoztak a pontos, részletes és naprakész adatbázisok; alig voltak légifotók, s azok használata is erősen korlátozott volt – ezeket külön TÜK (titkos ügykezelési) Irodán őrizték.
[8] A külterületeket uraló természet települési, belterületi fontosságának felismerése vezette Mártát pl. ahhoz, hogy Plósz Sándorral Tihanyban a kertekben és a közterületen ajánlott, előírt helyi jellegzetes növényeket összegyűjtsék, és a terv részévé tegyék.
[9] Ebben az időben a kétbeltelkes Polgár belső, keskeny utcás, zegzugos, közös, zsákutcás településrészére olyan szabályozási terv készült, amely minden utca szélességét az OÉSZ lakóutcára előírt szélességét, azaz 16 métert tartalmazott. Alig maradt a területen beépíthető telek.
[10] Piroska már korábban is alkalmazta ezt pl. Szentendrén.
[11] Granasztói Pál: Városaink sorsa. Az urbanisztika jelene és jövője. (a Gyorsuló idő sorozatban), Magvető kiadó, Budapest, 1976.
[12] Az öt városrendező rajtuk kívül: P. Ürmösi Teréz, G. Korompay Judit és Zambó Terézia.
[13] Rajtuk kívül a műteremben „nevelkedettek”, ill. ott tapasztalatokat szerzők közül Aczél Gábor Ybl-díjas, Tompai Géza Pro Régió-díjas, Rosivall Ágnes és Körmendy Imre Palóczi Antal-díjas lett, de mások is értékes pályát futottak be, pl. Havas Mária egész szakmai életét a településtervezésnek szentelte, s példája nyomán fia, Péterffy Márton településmérnök lett. Piroska egyik lánya, Kinga követte őt a szakmában, s immár két unokája tanul építészetet.